John Webster az angol reneszánsz alkotója, Shakespeare kortársa. Ez érezhető is néhány fennmaradt művén, amelyeknek egyike az Amalfi hercegnő. Királydráma, ám sem formai, sem tartalmi szinten nem közelíti meg a shakespeare-i drámákat, halovány utánzat csupán, ami inkább csak a gyilkosságokat halmozza, mint azok mögöttesét fejtegeti. Mindez még nem lenne gond, ám sajnos Balázs Zoltán rendezése nem átütő: fehér leplekben egymást szolidan öldöklő bábuk felvonulása Vas István kellemes, jellemes, szellemes fordításával. Semmi több.
A történet szerint a 16. század elején, az olasz udvarban járunk. A három királyi sarj egyike Amalfi hercegnő, aki fiatalon, gyermek nélkül özvegyült meg, és újra akar házasodni. Ezt azonban két bátyja – Ferdinánd herceg és a bíboros – mindenáron meg akarják akadályozni a család „jó híre”, és persze az örökség megtartása okán is. Ferdinánd felbérli egyik bizalmasát, Bosolát, hogy figyelje Amalfit. A hercegnő azonban mit sem törődve bátyjai fenyegetőzésével, titokban hozzámegy Antoniohoz, az udvari intézőhöz, akinek három gyereket szül. Ez a döntés a halálos ítélet a család minden tagja számára...
A Nemzeti Színház jó előre beharangozott előadása nem hozza a katarzist, amire számítunk. Bár feltűnnek jó ötletek, de az interpretáció összességében nem kiemelkedő. A nagy szürke falak, a fekete padok – ennyiben a díszlet ki is merül – nyilván a tartalom egyetemességét akarván hangsúlyozni, meglehetősen futurisztikus hangulatot teremtenek. Ebben a környezetben jelennek meg a szereplők, egységes fehér hosszú ruháikban, fejükön még egy fejjel, ami karakterük stilizált mása, illetve nagy, merev műanyag kézzel a kezükön. Ezek a jelmezek nagyon igényesek, jópofák, de funkciójuk – azon kívül, hogy egy-egy szereplő halálakor lekapják a színészről – elég kérdéses. Emellett ezek a jelmezek vetik fel először a kérdést, hogy tragédiát vagy tragikomédiát látunk-e. Ebben a rendezés elég következetlen, mert tény, hogy Vas István (és nyilván Webster szövege is) sok helyen él a nyelvi és nem nyelvi humorral, erre mégis csak néha figyel az előadás. Néha pedig, mintha ennek nyoma sem lenne, ragyogó pátosszal halad a cselekmény. Az udvaroncok kánonban éneklő társalgása is inkább kínos, mint humoros.
Az alakítások illeszkednek a fal színéhez: szürkék. A színészek megjelennek a színpadon, elmondják a szöveget, és kész. Sinkó László az egyetlen, aki belevisz némi színt Bosola alakjába, egyénivé és kicsit élőbbé téve azt, de így is csak felszínesen látjuk a morálisan megsemmisült tragikus hőst, aki bár végül rájön tetteinek szörnyűségére, bármit tesz, felesleges, hisz Amalfi hercegnő meggyilkolásával morálisan megsemmisült. Szívesen szólnék Péterfy Bori, Kulka János, Hollósi Frigyes és a többiek alakításáról is, de egyszerűen nincs mit. Ott voltak, elmondták a példányban számukra leírtakat, de más nem történt. Mindez abból is adódhatott, hogy a rendezés érezhetően Sinkó Bosolájára fektette a hangsúlyt, a többi karakter sokkal kevésbé izgatta.
A zene disszonáns hangzásával katarzis hiányában csak a nyomott szürkeséget erősíti. Az interpretáció a szimbólumait tekintve is meglehetősen sablonos, akár a fal keresztet formáló rései előtt lógó Amalfi hercegnő szellemére, akár a halálkor levett végtagokra gondolunk. Ami a legmellbevágóbb, hogy főleg az előadás elején egyáltalán nem figyeltek oda az akusztikára, ezért, bár Sinkó a földből háttal való kiemelése nagyon hatásos, csak épp a szövegéből nem lehetett szinte semmit hallani.
Tehát adott egy nem élvonalbeli irodalmi anyag, amelynek ráadásul még meg sem ragadják, vagy nem jól ragadják meg lehetőségeit. Kapunk mellé közepes alakításokat, és így csak két dolog marad meg: a vérfürdő és a szürke.
