Történt a ’99-es télvíz idején, hogy Tordy Géza a Tivoli színpadjára vitte Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját. A többszintes, körúti villamost, síneket, vallatólámpákra emlékeztető izzót megjelenítő színpadot álmodott meg (Menzel Róberttel), amely könnyedén idézi meg a bazári hangulatot, ahol a sokat cserélődő színészeknek köszönhetően mára szinte egy Víg-Kamara koprodukciót láthatunk, ami egy sajátos, és népszerű felfogást valósít meg mind színházcsinálás, mind színészi játék címszó alatt.
Blanche egy szociálisan, és emberileg érzékeny nő, aki megérkezve testvére házához, nem olyan fogadtatásban részesül, ahogyan várta, illetve, itt sem azt kapja, amit szeretne, és a sok vita, konfliktus közepette megőrül, vagyis még zakkanttabb lesz, mint eddig volt. Tennessee Williams drámája rengeteg etikai kérdést vet fel, míg folyamatosan önmagára reflektál. Komikus és megrázó szituációk, már-már abszurdba forduló kapcsolatok, melyekben az érzelem hiánya fullasztóan frusztrált légkört tud mutatni. Czimer József fordítása pedig tökéletesen aládolgozik az írói szándéknak.
De, hogy mi volt Tordy Géza szándéka, azon kívül, hogy nagyon meg akarta mondani, hogy majmok vagyunk, és nincs sok különbség köztünk és a fáról épp a lábujját letevő ősünk között, azt nem tudom. Egy picit szakadjunk ki az előadás világlátásából – ilyen nem volt, de mégis kell illetni valamilyen fogalommal azt, ami helyette volt –, tekintsük a színészeket és a nézőket is embereknek, és nézzük meg, hogy a kétoldalt lévők között milyen különbségek vannak. Az ember változik, a dráma alapvető sajátossága a sűrítés, illetve hogy jellemeket mutat be, vagyis kimondhatjuk, hogy a drámai műben a szereplők változáson mennek keresztül – a drámai fordulat következtében. Eszenyi Enikő Blanche-ában mikor történt változás? Pontosan és gondosan vázolta az elmeháborodott, érzékeny, az emberi kapcsolatokban összetört, magányos nő karakterét, csak épp nem tette izgalmassá. Az elsőtől az utolsó percig ugyanolyan volt – a sminkje elkenődött a két óra alatt -, és könnyedén ki lehetett találni bizonyos helyzetekre a reakcióit. Ez egyébként általánosan jellemző szinte mindegyik szereplőre. Pindroch Csaba Haroldjától mindössze megtudjuk, hogy hogyan él, milyen rossz neki, ahogyan Nagy Enikő Stella szerepében eltöltött vívódásai is megszokottá válnak, könnyedén fel lehet venni felületes kétségeinek ritmusát, amelyek férje és húga közt dobálják az érzelmeit. Nem lehet őket komolyan venni. Kamarás Ivánt dicséret illeti, amiért ő nem esett a többiek hibájába, és nem játszotta ki minden aduját Stanleyvel kapcsolatban: nem lehet megállapítani róla, hogy jó vagy rossz. Ám felelősségteljes nézőként, aki elvár valamit, azért cserébe, ha már helyet foglalt a nézőtéren – és nem elégszik meg Kamarás felvonásokon keresztül bámulható felsőtestével –, mondhatom: feddés is illeti, amiért az utolsó percben sem lehet eldönteni róla, hogy kicsoda (arra, hogy miért erőszakolja meg Blanche-ot, – ha egyáltalán megteszi – rá sem merek kérdezni), ami csak annak köszönhető, hogy nincs vezérlő szándék, és ő sem tudja, kit játszik.
Ezen előadás esetében az ezer sebből vérzik nem jelképes mondás, hanem plasztikus kép. Menzel Róbert díszlete tökéletes, nyomonkövethető kórképe a színpadon történteknek: értelmezhetetlen. Nincs semmi oka, funkciója annak, hogy három kis szintből áll a tér, hogy ennyire darabokra van osztva, az pedig, hogy jobb oldalt egy beépített, zuhanyzóval és piszoárral ellátott villamos áll, már felháborítóan értelmetlen. Mármint érteni értem, hogy ez a vágy szimbóluma – ahogyan a cím is jelzi –, és hogy ide takarítja mindenki a mocskát és hasonlók, de miért? Nem didaktikus ez egy kicsit? A lehányt, és teleszart vágy képe – ami egyébként eléggé prűden van ábrázolva, hiszen nem látunk be, nem tudjuk mi történik, a szemérmes (aminek nem ellentéte a vulgáris!) őszinteség meg annyit ér, mint egy politikai beszéd, amit, ha nem figyelünk alaposan, még el is hiszünk. Amivel végképp nem lehet mit kezdeni, az a színpadra nyugodtan, derűsen, békésen beosonó, majd hosszasan gondolkodó díszletépítő sereg, akik azért mennek be tízpercenként, hogy egy széket, ruhadarabot odébb rakjanak két centivel – és most nem viccelek. Egyedül a zene élvezhető, persze ha ki tudunk szakadni a semmittevés idegesítő krákogásából.
És most ráolvasnám az előadásra a tutit, ahogyan ők velem tették: koncepcióhiány. Tordy Géza egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy miről szól ez a dráma. Egy kicsit mindenből került az előadásba, alternatívból, populárisból, abszurdból, realistából, naturalistából, és a sok ’majd csak lesz belőle valami’ kavargatásból egy maszlag jött létre. Amiben a színészek döntések nélkül lubickolnak, kapkodják a levegőt – Eszenyi Enikő tanácstalanságában a majom-monológban stand up comedyt sem átall bevetni –, próbálnak karaktereket építeni, akik néha megszólalnak, egy-egy mozdulat érdekessé is válik, csak nem tart sehová. Így pedig lehetetlen eldönteni, hogy most ki volt a rossz, vagy a jó, azt se tudom, hogy mit érezzek, hogy sajnáljam Blanche-ot, vagy utáljam, vagy hogy Stanley kit szeretett, kit nem? A dráma alapján tudom, de ahhoz nem kell színház. Miért kell megpróbálni lelkiismeret-furdalást okozni egy zuhanyrózsás vallatólámpa képével, amiben sír a pislákoló remény, bármennyire is szép – öncélú, giccses, didaktikus, érdektelen és legalább annyira értelmetlen, mint az önsajnálkozás, amire az előadás hajazott. ► (nya)