Ötletes prológusokkal kezdődik a Nemzeti előadása, már az előtérben: néhány teljesen hétköznapi nézőnek látszó fiatal különböző akciókkal „sokkolja” a közönséget, amelynek tagjai, kicsit vonakodva bár, de jellemzően belemennek a játékba. Az előadás ettől a perctől kezdve felveszi lüktető ritmusát, és egészen döbbenetes energiákat megmozgatva képes (a nagyszínpad tekintetében a Nemzeti történetében talán először) ezt végig következetesen meg is tartani. Alföldi Róbert keze alatt Oresztész története valóban huszonegyedik századi történetté lett.
Már a színpadkép – turkálóból összevásárolt ruharengeteg két lerobbant első világháborús platós terepjárót vesz körül egy palota aulájából és egy tükörteremből összegyúrt furcsa térben – is azt ordítja, hogy az első és mindenek felett álló cél, hogy a „klasszikus” szóhoz rendelt képzettársítások ne működjenek (díszlet: Menczel Róbert), és ehhez Gyarmathy Ágnes minden erőltetett modernizmustól mentes jelmezei is patentmód alkalmazkodnak. A ruhákkal sikamlóssá és bizonytalanná vált színpad az egész produkció hangulatára rányomja a bélyegét: az a bizonyos „biztos talaj” alig létezik, mindenki csak botorkál és lézeng, ha kiteszi lábát biztonságos territóriumából.
Ebben a közegben bontakozik ki Oresztész története, aki bosszúból anyagyilkosságra adta fejét, és cselekedetének erkölcsi pilléreiről rövid időn belül demokratikus úton dönt a város. Bár az ítélet halál, Oresztész húgának, Elektrának támad egy „mindent egy lapra” ötlete, amelynek végrehajtásába tajtékzó őrülettel vágnak bele, tudva azt, hogy itt aztán semmiféle vesztenivaló nincsen. Ám a görög dráma az görög dráma, úgyhogy a végső szó Apollóné, aki megjelenik, és mindent – ha nem is rendbe-, de – helyretesz. Dióhéjban így néz ki a történet, amit ugyan színesítenek a rokoni szálak és a hatalmi harcok játékosai, de minden Oresztészhez viszonyítva értelmeződik, és ez a karakterközpontúság jellemzi Alföldi rendezését is.
Rába Roland gigászi energiákat mozgat meg, hogy betöltse játékával a Nemzeti hírhedten bejátszhatatlannak érzett, horribilis terét, miközben karakterével bejárja a biztos erkölcsi védelmet maga mögött tudó, harsány úrfiból lett kisstílű figurát, aki a Batman-mitológia Jokerének is méltó párja lehetne. Gátlástalan, szűkölő, önző ösztönlénnyé válik, aki saját érdekében bármilyen eszmét képes megtagadni, hiszen ha gonosz emberek irányítják a demokráciát, akkor miért is kéne engedelmeskedni a demokratikus normáknak? Csak hát ugye a gonoszság is relatív, és az önvédelem esetében hajlamosak vagyunk ezt gátlástalanul kihasználni? Péterfy Bori Elektrája a törékeny, bátyját vakon szerető szűz szerepében ugyancsak képes bejátszani a teret, ami elmondható Blaskó Péter szelíd hírnökére, Kulka János bohóckaraktert öltő szolgájára (saját kis performansza az előadás egyik gyöngyszeme: Kulka komikusi vénája átütő erőt képvisel), csakúgy, mint Garas Dezső gyűlölettel teli Tündareószára, de a komplexum egyik ereje pontosan abban rejlik, hogy valamennyi színész képes magasabb fokon égni, mint azt általában teszik.
Az újrafordított szöveg, bár megpróbálja megtalálni a középutat a klasszikus nyelv és a mai szóhasználat között, mégsem lett számottevően könnyebben érthető a mai fül számára. Alföldi rendezésében drámai erőt igazából nem is nagyon kell keresni, mert ez egy erkölcsi adok-kapok játék, ahol az erkölcs képlékeny fogalommá válik, olyannyira, hogy frázissá degradálódik, majd a kicsinyes párharcok martalékává lesz. A rendező egy percig nem hagyta magára 120%-on pörgő színészeit, és a dinamikára és a nyers erőre épített koncepció jó döntésnek bizonyult, főleg úgy, hogy a térrel való hadakozásban nem esett áldozatul sem az eredeti mű, sem a játék.
A klasszikus színházhoz szokott közönségnek unikális élmény lesz az Oresztész, az unikumot pedig senki nem veti meg. ► (zsb)