A magyar irodalom talán egyik legsűrűbb művének színpadra állításával próbálkoztak a Budaörsi Játékszín alkotói. Márai Sándor Füveskönyve bár szép és bizsergető alapanyag, a maga végtelenségében átélhető, rendkívül nehéz dramatizálni. Ezt a problémát áthidalva két férfi és egy nő történetét szőtték az idézetek köré, amelyek bölcsességükben nem csak, hogy vetekszenek a Taóval, de a feldolgozhatóságot és az érthetőséget tekintve meg is haladják azt. Egy olyan élet összegzésének bemutatása az előadás, amely akár a miénk is lehetne.
Egy házaspár, illetve a férfi barátjának életéből elevenednek fel pillanatok: visszaemlékezések, új kalandok, problémák, halál, veszekedés, szerelem, barátság. Egy könnyen követhető, kommersz történet bontakozik ki, melyet az alkotók írtak a Füveskönyv szövegei köré, amelyek folyamatosan idéződnek fel a színpadon, felolvasás által, vagy reflexióként az adott eseményekre. A legjobb hasonlat erre egy laboratóriumi kísérlet, ahol egyszer elmagyarázzák a példát, majd a gyakorlatban megmutatják, hogy zajlik le a reakció. Izgalmas ötletnek látszik: két barát veszekedése, majd egy bölcsesség annak elemzésére, illetve továbbgondolására. Mindebben az a legizgalmasabb, hogy Márai írásai, bár a felszínből indulnak, és látszólag közhelyesnek is tűnhetnek, mindig fel lehet fedezni bennük a mély bölcsességet, az iróniát vagy a kettősséget, az ellentmondásosságot, mint a határtalanról lerántó leplet.
Mindezt a színészek túlnyomórészt nem csupán értelmesen, de érzékletesen is közvetítik. Magyar Attila és Csarnóy Zsuzsanna mindvégig képes a felépített karakteréből megszólalni, nem csak a jelenetekben, hanem az idézeteknél is. Csarnóy egy látszólag törékeny és érzékeny nőt épít fel, aki az életről rengeteg tudást hordoz magában. Precízen építi fel a szituációk bezártsága, sorsszerűsége és a részletek mélységei mentén karakterét, könnyed keserűséggel, némi cinizmussal és boldogsággal fűszerezve azt. Magyar Attila ugyanezen a kettősségen keresztül közelíti meg az egyik férfi szerepét: zavartság, önirónia és értetlenség mutatkozik rajta a felszínen a hétköznapok irányába, a színész erős metakommunikációval támogatja meg ezeket a tulajdonságokat, és ugyanezzel a gesztusrendszerrel hozza a nagy élettapasztalatot és megfontoltságot tükröző Márai-idézeteket. Egyedül Horváth Virgil lóg ki kissé a sorból, aki bár igyekszik értelmezni a betéteket, azzal, hogy nem képes következetesen egy karaktert létrehozni a jelenetekből, szavainak súlya időnként feloldódik, vagy néha azok el sem jutnak hozzánk.
Bár Paseczky Zsolt látképe finom jelzéseket biztosít a felolvasószínházra asszociáló jelenetekhez, és összhangban van a rendezéssel, a kettő együttese mégsem képes átütni azt a bizonyos falat, ami ahhoz kell, hogy elejétől a végéig végigszárnyaljuk az estét. Lengyel Zoltán zenéje kellemesen ringató hatású, kis teret és időt képezve elkalandozásainknak, hogy esélyünk legyen feldolgozni az eseményeket. Ám még így is rendkívül sűrűre sikerült az előadás, a maga egészében egyszerűen feldolgozhatatlan, hiszen Márai szövegeit egyszeri hallás után lehetetlen hiánytalanul megérteni – tekintetbe véve mélységüket, ez nem is várható el. Az előadás problematikája leginkább a kevés ötletben kereshető, amelyek az első felvonásból szinte teljesen hiányoznak. A másodikban az erős ötletek tárháza fényjátékban, illetve egy lufirepekdéssel és -osztogatással csavart színházelemzésben merül ki – e két jelenet élvezeti értéke a fantáziának köszönhetően sokkal magasabb volt az előadás átlagánál, hiszen a játéknak az illetve elemelésnek köszönhetően sikerült berántania az alkotóknak a nézőket.
Kár, hogy nem mindig sikerült a két felelevenített világ között kapcsolatot találni, nincs egyértelmű szervező erő – ez látszik Horváth Virgil alakításán is – és többször emiatt nyúlik túl önmagán, esetleg sikkad el egy-egy jelenet. Mondom mindezt annak ellenére, hogy a színészek rendkívül mélyen képesek belénk ültetni Márait, a szánkba adják a cuclit, mi meg szívesne nyammogunk rajta, hogy mi az a szerelem, barátság, hogy milyen lehet úgy élni, hogy nem akarok mást, csak élni. Nem másokét, hanem a saját életemet, legyen az akármilyen.