Hamvai Kornél óceánjáró kirándulása a Földközi-tengertől Ausztráliáig, Kelet-Európa szívéből indulva, nyugatra tartva ragadja meg annak a bizonyos negyvenegynéhány éves elnyomásnak a maradványait – nevezzük szocializmusnak. Távolságot tartva a mától és a múlttól folyatja egybe őket, egy világok közötti helyszínen (óceánjáró) pöckölgetve a magát mindenbe beleütő orrunkat, amely valahol jogosan kéri számon az igazságot, és akar méltó jutalmat adni a bűnösöknek, de az etika zászlaja alatt mindezt etikátlanul teszi. És akkor jöjjön, mit adott át ebből Valló Péter és a Radnóti Színház társulata.
Nyolc ember felszáll tehát egy óceánjáróra, elindulnak Ausztráliába, miközben szépen lassan, ahogy azt illik, összeismerkednek pár megtervezett, sablonos mondattal, majd ebben a piaci traccspartira emlékeztető találgatásban megszületik egy szerelem, két ember klasszikus, kimerevített és harcos egymásra találása, amit egy harmadik összerombol azzal a váddal, hogy a férfi a politikai rendőrség tisztes és lelkes tagja volt, és lelkesedésében hithű hidegvérrel végzett férjével. Majd a szokásos vádaskodások és kérdések (élhet-e egy ilyen ember?) következnek, időközben pedig rejtélyes okokból a vízbe, majd onnan a motorlapátok közé hull az erkölcsi zászlóshajó, aki ugyanezt szerette volna tenni fekete zubbonyos kabintársával, majd következik a célt ért hajó és a zsebkendőlebegtetős búcsúban felmerül a lehetőség, hogy valaki megszervezte ezt az egészet, elterelendő magáról a gyanút. Igazából történetábrázolásnak sem lenne rossz az előadás, ha legalább egy picikét sejtetőbb az a bizonyos zárás.
Horgas Péter fehér hajófedélzete ügyes, praktikus, és egy esetlegesen értelmezett darabnak tökéletes alapot tudna szolgáltatni, de itt nincs szó ilyenről, így nem csak róla, hanem Benedek Mari jelmezeiről is csak érdemtelenül tudnék beszélni; öncélúan értékelve legyen elég annyi, hogy divatosan folyatják egybe a Hamvai által egybesűrített és felidézett korokat. De ezeket csak én látom, olyan mintha nem is lenne.
Pedig volt. Egyetlen megfogható és értékelhető gondolata Szombathy Gyula Szemüvegesének szájába lett adva, miszerint az emberek rosszak, gonoszak, értéktelenek, önzőek, vakok és mindenekfelett bűnösek. Mivel az egyetlen fellelhető szervező erő ez volt, így kénytelen vagyok behelyettesíteni a legfelső hatalom helyére és alkalmazni magamra, illetve a világra. Tenném, ha bármilyen szinten következetesen, árnyaltan megjelenő gondolat lenne, de nem az, ez ugyanolyan, mint amikor a misén a pap azt mondja, hogy bűnösek vagyunk – aki abban hisz, ebben is fog, aki meg nem, nem, nincs miről beszélni. Hiábavalóak Szombathy próbálkozásai, a változásai, az ereje, hiába Szervét Tibor gesztusaiban elmeháborodott, és látszólag beszámíthatatlan, gondolkodó férfija, hiába Szávai Viktória szenvedélyes, kétségekkel harcoló Nője, Kováts Adél öncélú, mindenkin bosszút álló, és az ellenséget hajkurászó hölgye, hiába, hiába és hiába mind, aki a színpadon van. Egyéni ötletek, egyéni karakterépítés, egyéni értelmezések, melyek nem találkoznak. A színészeknek ezen az estén esélyük se volt, hogy az óceánjáró emlékezetes hőseivé váljanak.
Felteszem a nem éppen költői és eképpen engem igencsak foglalkoztató kérdést, hogy miért készült ez az előadás? Miről szól? A színészek kénytelenek a szöveget játszani, a díszlet és a jelmez megjeleníteni azt, vagyis ez az előadás egy audiovizuális drámamegjelenítés, egy kommersz képzelet szegényes és lapos materializálódása, amelynek ráadásul nincs olyan eleme, ami mást is gazdagítana egy élménnyel. Ha valaki talál egyet, szóljon. De ez a hajó nem elment: hanem nem indult el, sőt a kikötőben elsüllyedt. ► (nya)
