Egy tesze-tosza féltaps után a szünetben a sok minden mellett épp azt próbáljuk megfejteni, hogy most vége az előadásnak, vagy csak felvonásközt élünk át. Megállapodunk az utóbbiban, és épp készülünk visszaindulni, amikor megjelenik az egyik színész, utcai ruhában. Ha egy előadásnak így van vége, az visszamenőleg is átértékeli a látottakat, ám ennek ellenére a KoMa új bemutatójának mindenképpen feszítő és súlyos kérdésfeltevése van a kamasz-sztereotípiákkal, a tinédzserekkel és az őket uraló hormonokkal kapcsolatban.
Ha azt halljuk a rádióban vagy tévében, hogy három fiatal megerőszakolt egy lányt, akkor mindenkiben egy-kettőre megszületik a kristálytiszta történet és a megfellebbezhetetlen ítélet: néhány pszichotikus fiú legyalult egy szegény, ártatlan, mit sem sejtő kislányt. Egyszerű képlet. Túl egyszerű, és ez az alaptétele Edna Mazya drámájának és Zrínyi Gál Vince rendezésének is: mert mi van, ha nincsenek ilyen előre leosztott szerepek? Mi van, ha kettőn áll a vásár, ha az érzelmek és hormonok ismeretlen vezérszavai, nem pedig a szimpla gonoszság, kiszolgáltatottság és hatalomvágy vezérelte a dolgokat? Mi van, ha mindenkit, áldozatot, felbujtót és elkövetőt, csak az ismeretlennel való kisded játék vágya fűtött, ami egyszer csak kicsúszott az irányítás alól? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel az előadás, amely egy valós történetet két irányból közelít meg: egyrészt megmutatja az események fordulópontjait, másrészt az utána következő tárgyalás és kihallgatások részleteit, de a megszokott és megnyugtató erejű „ki a hibás?” kérdésre ezúttal nem kapunk választ.
Bár a dráma és az alapszituáció erős, a színpadra állítás nem lett átütő. Egy-két ötlettől, vicces és élettel teli helyzettől eltekintve az előadás végig vontatott, erőtlen, és bár a koncepció része a kiszámíthatóság (hiszen szándékoltan közhelyes történet van színpadra állítva: az aspektus van a középpontba állítva), a néző figyelme színpadilag sincs lekötve. Zrínyi Gál Vince rendezése nem igazságot akar tenni, hanem bemutat egy nézőpontot, amely mögöttesének felfejtését a nézőre bízná, csak épp nem árnyal annyit, hogy ez az utólagos nyomozás érdekessé válhasson. Valóban érdekes felvetés az, hogy most tulajdonképpen ki tehet erről: a lány, aki csak játszott az egyik fiúval?, a fiúk akik teljesen beindultak?, vagy mindenki?, vagy a szülők?, esetleg a világ?
Igaz, a színészek bontogatják a karaktereket és a közöttük húzódó viszonyokat. Guary Alexandrán tökéletesen átjön Szandra csábos hazudozása, hogy bármit mond vagy tesz, bármit érdekessé varázsol, csak hogy tessen Krisztiánnak, minden játékba belemegy, és mindezt a színésznő fokozatosan kibontakozó lendülettel és szenvedéllyel érzékelteti a táncban is. Azonban mindaz az érdekesség, ami az elfojtottság által megjelenik ebben a karakterben, az ügyvédnő figurájából hiányzott – az ő megvalósítása közhelyesebb. Kovács Krisztián Krisztiánja amolyan igazi rosszindulatú, aljas, számító, ravasz és szemét srác, aki önző módon, a haverjaival sem foglalkozva eljátszadozik bárkivel. A színész végig kimérten és pontosan dolgozik, azonban nagy árnyalásra egyáltalán nincs esélye, mivel a rendezés egyáltalán nem ad lehetőséget a mögöttes indíttatások felfejtésére. Egger Géza ötletes, változatos gesztusrendszerrel és meglehetős bátorsággal teremt életet a könnyen megunható, akadékoskodó, látszólag nagyon érzékeny karakterbe, aki a sok lendülettől kettőssé és titokzatossá válik. Berényi Sándor pár gesztusból, ugyancsak közhelyesen, de korrekten építi fel Sándort, ám motivációira egyáltalán nem derül fény: azon túl nem tudunk meg róla többet, hogy vagány, menő, nagyzoló srác. Kroó Balázs néhány gesztusba ölt ötletesen túlzott jelenléte, és figurájának vihogó, elidegenítően pörgő jelleme viszont szinte semmilyennek nem látszik.
Azonban a színészeken – hiába végezték jól dolgukat – egy mindenféleképpen felismerhető: nem találhatjuk meg a mögöttes síkot, nincs igazi indíttatás, nincs emberi szándék a dolgok mögött. Holott Cseh Renátó egy függőhintából és egy gumilabdákkal kitömött homokozógödör alkotta díszletéből az látszik, hogy valamiféle értelmezési szándék mégiscsak húzódik az előadás mögött – ez nem is lehet akármilyen, hiszen maga látkép egy nem mindennapi ötlet egy ilyen történet mögé. A már-már provokációig elnyújtott rendkívül unalmas, őrjítő zárózene (mely mindenképpen a megerőszakolás kegyetlenségére és brutalitására utal), és a gumilabdákon heverő, kifektetett lány szintén azt mutatja: lehet, hogy Zrínyi Gál Vince értelmezni akart, de érzékeltetni valamiféle emberi kegyetlenséget mindenképpen szeretett volna. Csak épp ez a szándék meglehetősen erőtlenné tette az amúgy sem feszes előadást.
A szándék mind kérdésfelvetésként, mind témaként jogos és találó, pláne akkor, amikor kiváltképp szeretünk kegyetlenek és brutálisak lenni, és még büszkén vállaljuk is. Csak ebben a formában ez az előadás nem képes hozzáadni a kérdéshez, a beszélgetéshez elég meghallgatni a sztorit. És így mindenki értetlenül áll a kérdés előtt a szünetben, várva a folytatást, amiről aztán kiderül, hogy nincs. Mi is volt az utolsó mondat? Nem is biztos, hogy volt.