Nehéz dologra vállalkozik, aki egy nemzeti klasszikussá és (ami ezzel együtt jár) kötelező olvasmánnyá vált regényt szeretne színpadra állítani. Az idők során rárakódott olvasatok, feldolgozások, a kötelezőség rosszízű bélyege, a vele kapcsolatos ítéletek és előítéletek ugyanis elfedik a mű önértékét, és nemzeti ünnepeken valamint az iskolai oktatásban előveendő „használati eszközzé” teszik. Meggyőződésem, hogy Jókai életműve jóval sokrétűbb, mélyebb és modernebb a köztudatban élő nagy mesélőénél, de erről nem ez az előadás győzött meg. A Huszti Péter rendezte soproni feldolgozás ugyanis megelégszik a hagyományos Jókai-képpel és a regény illusztrált kivonatolásával.
A két és fél órába sűrített színmű azok számára is követhetővé teszi a cselekményt, akik az alapművet nem olvasták, vagy legfeljebb az iskolások körében oly népszerű Klasszikusok dióhéjban-típusú változatot ismerik. Az egymást váltogató jelenetek ugyanakkor olyan benyomást keltenek, mintha egy szépen illusztrált képeskönyvet forgatnánk, és néhány kivételtől eltekintve statikussá, tablóképszerűvé teszik az előadást. Hozzájárul ehhez az érzéshez az is, hogy a forgószínpadot vetített képekkel egészítik ki: hol a Baradlayak kastélya, hol Bécs látképe, hol a csatatér jelenik meg háttérként. Gyarmathy Ágnes díszlete a vetített képek előtt jelzésértékű, de szép és kifejező. A Baradlay-kastély belső terét például Baradlay Kázmér életnagyságú festménye, két függöny és néhány szék jelzi. Amiben az az irónia, hogy Baradlayné éppen ez alatt a festmény alatt tesz mindent ura végakarata ellenére. Egyedül a forgószínpad közepén álló műborostyános kerítésrészlettel nem voltam kibékülve, az ugyanis azokban a jelenetekben is a helyén maradt, ahol semmi keresnivalója sem volt, például a csatamezőn játszódó részeknél.
Az előadás egészét jellemző epikus jelleget néhány ponton sikerül valódi drámává alakítani, mégpedig ott, ahol a szereplők választásra, vagyis a drámai konfliktusok felvállalására kényszerülnek. Ilyen például a „Nyergelj, fordulj!” jelszóról ismert jelenet, vagy amikor Jenő testvére sorsát vállalva a Neugebäude-ba indul. Mindehhez azonban színészi teljesítmény is szükségeltetik, és a népes szereplőgárda e körben nem mutat egységes képet. Tóth Judit Baradlayné szerepében egyszerre eltökélt, határozott, gyakran keménynek mutatkozó asszony és melegszívű anya. Makay Sándor epizódnyi szerepében is fel tudja vázolni a rideg, családjának egész addigi életét meghatározó pater familiast. Az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete Bregyán Péterhez fűződik, aki a migrénnel küszködő Haynau szerepében néhány perc alatt képes a véresszájú tömeggyilkosról bennünk élő képet árnyalni a sértett és esendő hivatalnok jellemvonásaival. Nemcsák Károly ellenben Rideghváryként deklamáló hanghordozással és külsődleges pózokkal helyettesíti a jellemábrázolást. Kiss Zoltán kezdetben a huszárromantikából ismert klisészerű képet rajzolja fel Baradlay Richárdról, később azonban finomítja alakítását. Láthatunk több, ha nem is átütő, de korrekt alakítást Bencze Ilona, Vásári Mónika, Laklóth Aladár, Boros Zoltán és mások megformálásában. Vidám pillanatokat szerez a köpönyegforgató Tallérossy Zebulonként Dózsa László. Az alakítások széttartó jellege és eltérő minősége azonban nem válik javára az előadásnak.
Bevallom, engem a látottak arra ösztönöznek, hogy újraolvassam a könyvet, hogy megpróbáljak elvonatkoztatni kötelező olvasmány és nemzeti klasszikus voltától, a hozzá tapadó közhelyektől, és megnézni önmagában, hogy mit jelent itt és most nekem ez a regény. Nem ahhoz kaptam tehát kedvet, hogy újra megnézzem a darabot, és ez a tény számomra újabb érv a színmű illusztratív, felidéző jellege mellett. De ha ez a részleteiben több értéket is felmutató előadás másokat is arra késztet, hogy újraolvassák Jókait, és elgondolkodjanak rajta, akkor már megérte.
