Nincs is talán hálásabb feldolgozandó téma, mint a házasság szent, ámbár annál bonyolultabb intézménye, és a páros lét viszontagságainak, a nő-férfi örök ellentétnek színpadi megfogalmazása a komédia nyelvén. Feneketlen mézescsupor ez írónak, rendezőnek és színésznek egyaránt, amellyel azonban mégiscsak a nézők élete édesedik meg igazán. Hogy ez valóban így történjen, arról mindenekelőtt Magyar Attila gondoskodik.
Frederick Stropel műve nem kíván nagy igazságoknak és mély összefüggéseknek utánajárni, megelégszik a kicsiny, ámbár annál jelentősebb evidenciák körüljárásával, a házastársi közhelyek és a párkapcsolatok mindenki által jól beszélt mechanizmusának felmutatásával. A négy szereplő ugyancsak jól ismert szituációban jelenik meg a színpadon: két férfi (Chuck és Jay) és két nő (Gail és Bonnie) külön-külön a legjobb barátok és barátnők, de egyszer csak kénytelenek négyesfogatot alkotni, amikor Chuck és Gail a házasság köteléke mellett dönt, és nem mellékesen a kerítő szerepét is magukra vállalva össze akarják boronálni Jayt és Bonnie-t, akik azonban a megtestesült nemi ellentét etalonjai. Az emancipált, feminista szingli sznob-művész nő, és a karrierista, tájékozott informatikusyuppie, akiknek külön-külön saját megdönthetetlen elveik és ideáik vannak. A darab természetesen megállíthatatlanul zakatol a happy end felé, de az előadás veleje nem is a „mit”, hanem a „hogyan”.
A karakterek sematikus kliségyűjtemények, amelyeknek legfőbb előnye, hogy a színpadi szituációk így egy nagyon világos, mindenki számára ismerős módon mehetnek végbe. Chuck szerepében Magyar Attila tesze-tosza papucsférjből válik a házastársi gyilkolászásba beletanult, harcedzett kertvárosi férfivá, akinek felesége, Gail (Pikali Gerda) a Cosmopolitan hasábjairól kilépett vinnyogó műnőből a feleségszerepben ugyancsak a lassú, módszeres ölés eszméjét valló anti-háziasszonnyá avanzsálódik. Gail (Timkó Eszter) és Jay (Szakács Tibor) eközben pedig tét nélküli könnyedséggel fúrják egymást, míg az ellentétek heves vonzásában egyszer csak az ágyban nem találják magukat, amely perctől kezdve joggal merülhetett fel a kétség bárkiben, hogy a komédia nem vált-e bárgyú negédes giccsbe, hiszen a konfliktusok javarésze megoldódott, és még hátra van egy felvonás. Bár a feltételezés jogos, teljesen alaptalannak bizonyul. Sőt!
A második felvonás tartja az első szintjét, egészen addig, amíg egy év múltán a szanaszét került négyes ismét találkozik a zsarnoki nej ízlésének megfelelő rózsaszínre mázolt házastársi „rémlakban”, s a jegyesség viszontagságai után most az együttélés „borzalmait” tárja a közönség elé Magyar Attila, a legnagyobb komédiásokat idéző virtuozitásban és lehengerlő stílusban. Teszi ezt úgy, hogy gondol egyet a kerti székeken pihegő barátai társaságában, és a mindennapi közös létezés és szekálás témájában, egészen pontosan érezve a színpadi határokat, gátlástalan rögtönzésbe kezd, tizenkilencre sorozatban lapot húzva, de egyszer sem lépve át a huzonegyet. A szórakoztatás magasiskolája tárul a szó szoros értelmében fetrengő közönség elé, hiszen Magyar semmi mást nem tesz, csupán az író által feldobott labdákat a saját képére formálva csapkodja le, miközben teljesen hű marad figurájához, és a tartalmi határokhoz. Bár kétségtelen, hogy ehhez képest minden és mindenki eltörpül a színpadon, de Pikali Gerda, Timkó Eszter és Szakács Tibor ugyancsak korrekten komédiázzák végig az estét, az illúzióját sem keltve annak, hogy itt többről lenne szó kikapcsolódást garantáló szórakozásnál, ám pont ettől (illetve ennek a végiggondolt megvalósításától) válnak könnyeddé és szerethetővé.
Bár a lendület az előadás alatt néha alábbhagy, és a végén a „mondanivaló” tényszerűen és sajnálatosan kimondva is megjelenik a színpadon, igazából ezek nem zavaró tényezők, hiszen a limonádé jellegű történetektől ez nem idegen. Annak pedig csak örülni lehet, hogy vannak ilyen jól ízesített, frissítő limonádék is.