A Magyar Színház Fel is út, le is út című előadása tulajdonképpen egy, a 19. század idején játszódó szalonbohózat. Az alapkonfliktus abból adódik, hogy Bois D’Enghien, a fiatal értelmiségi felhalmozott adóságai miatt kénytelen szakítani szeretőjével, Lucette Gautier híres párizsi énekesnővel, és feleségül venni Duverger bárónő lányát, a tekintélyes hozománnyal rendelkező Viviane-t. A bajok ott kezdődnek, hogy Bois D’Enghien mindezt nem meri őszintén az énekesnő szemébe mondani, inkább próbálja úgy keverni a kártyákat, hogy ő ne kerüljön kellemetlen helyzetbe, mégis minden úgy alakuljon, ahogy neki a legmegfelelőbb. Csak egy a baj: mindenki, aki érintett kettőjük kapcsolatában, hasonlóan gondolkodik: nem számít nekik, hogy mennyit kell hazudniuk, a pénzért, és azért, hogy ne kerüljenek kínos helyzetbe, mindent megtesznek. Az előadás a fiatal és a már idősödő előkelő arisztokrata réteget vonultatja fel, figurázza ki kicsinyes problémáikat, hazug, féltékenykedő, kisstílű, képmutató, pazarló, bohém magatartásukat.
A sok-sok hazugság, viccesebbnél, viccesebb félreértéseket eredményez: a dalszövegíró Bouzin alkotását Lucette visszautasítja, ezért ő beletesz egy cédulát a nevével egy Lucette-nek érkezett névtelen virágcsokorba, amelyet igazából Irrigua tábornok az énekesnő egyik hódolója küldött neki egy értékes gyűrű kíséretében. Később, amikor Irrigua megpillantja Lucette kezén a gyűrűt, megjegyzi, hogy milyen szép, várva arra, hogy a nő megköszönje és reagáljon gesztusára, de ő csak annyit mond, hogy ez csak egy értéktelen kis darab, amit még a nagyanyjától örökölt, mert azt hiszi, hogy Bouzintól kapta az ajándékot. Az előadás hangulata ezektől a félreértésektől válik könnyeddé, szórakoztatóvá, mulattatóvá.
Azok számára azonban, akik egyszerre vágynak szórakozásra, szellemi táplálékra és logikai rejtvényre, amikor színházba mennek, ez a műfaj nem igazán tudja kielégíteni az igényeket, mert nincs benne túl sok mély gondolat, mögöttes értelem, ami megmozgatja az agytekervényeket. A darab cselekménye, tartalma, témája nehezen vetíthető rá napjainkra, nincs nagyon semmi benne, amit később tovább lehetne gondolni, meg lehetne fejteni. Olyan érzést kelthet bennünk, mintha egy ötven évvel ezelőtti előadást láttunk volna: mozgalmas a cselekmény, folyton történik valami a színpadon, de a befogadóban nem indít el semmit. Hasonlít a darab a benne szereplő karakterekre: ők a felszínen csillognak-villognak, de belülről kongnak az ürességtől. Dicséretre méltóak azonban a színészi teljesítmények (Jegercsik Csaba, Pavletits Béla, Csomor Csilla, Végh Péter), mindenki a maximumot nyújtja, senki sem téved el a bonyolult cselekményben, hitelesek az alakítások. Megérdemelnének nagyobb kihívást jelentő darabokat, amikben több mindent át lehet adni a játékon keresztül.
A rendező, Iglódi István eszköztárában is vannak megkérdőjelezhető pontok. Például, hogy Lucette-nek miért kell a darab során 7-8 garnitúra ruhában megjelennie, mikor a néző már a 3. átöltözésénél is megérti, hogy az énekesnőnek mindennél fontosabb a külcsín, más funkciója pedig nincs a folyamatos ruhacserélgetésnek, más eszköz viszont ezt nem támasztja alá. Illetve az előadás során többször elhangzanak dallamok, amik bár hozzásegítenek a kor hangulatának átéléséhez, ezzel párhuzamosan kibillentenek a cselekmény sodrából, mert rendszertelenül, össze-vissza szólalnak meg.
Végeredményben az előadás kellemes kikapcsolódást nyújt, mozgalmas, nem untató, csak nem juttat hozzá minket egy olyan élményhez, aminek még napokig a hatása alatt maradunk. Nincs benne semmi, ami gondolkodásra késztessen, inkább csak feloldódunk a felszabadult, kacagástól hangos légkörben, ami persze nem feltétlenül rossz.
