Elmenekülni egy szigetre, egy másik világba, ahol a valóság megoldhatatlannak látszó problémái mintha nem is léteznének, és ahol – ha vannak egyáltalán – más szabályok érvényesek, mint a mindennapokban, örök emberi és örök gyermeki vágy. Ha ehhez az irodalomban oly gyakori alaphelyzethez hozzávesszük a gyerekek olthatatlan vonzódását az állatokhoz és az állatos mesékhez, a fülbemászó, jól énekelhető dalokat, a Szabó Magda meseregényét színpadi feszességűvé tömörítő szövegkönyvet és rendezést, érthetővé válik az egyik kis néző, egy 6-7 év körüli kislány kifelé menet ismételgetett mondata: „Ez annnyira, de annnyira jó volt!”
Szabó Magda kislánykorában „rendelte meg” édesanyjától Valentin (a színdarabban Valentina) meséjét, azzal, hogy állatos mese legyen, de kerüljön bele valami csodálatos is, és szerepeljen benne egy rettenetes néni, akinek a végén ne legyen igaza. A rettenetes néni lett Lavínia, Valentina nagynénje, aki édesanyja betegsége alatt a kislányra felügyel, és aki a családi gazdaság keménykezű irányítójaként kis híján agyondolgoztatja Cocót, az igáslovat és társait. Valentina azonban – állatbarátai segítségével – Cocó megmentésére siet, és így kerül arra a bizonyos Szigetre, ahol a szeretet és az egymás iránti szolidaritás uralkodik, de azokra, akik megszegik a Szigeten érvényes szabályokat, száműzetés és feledés vár. A történet folytatását nem árulom el, csak annyit, hogy semmi esetre sem kerülhetne be a Mesék, amelyek rosszul végződnek című kötetbe. Annyit azonban még hozzá kell tenni, hogy egy sor, pedagógiai szempontból fontos kérdéssel is foglalkozik: a (rossz) szabályok megváltoztathatóságával, a tévedés jogával, és azzal, hogy lehetőséget kell-e adni a jóvátételre, a változásra és a változtatásra. Teszi mindezt úgy, hogy csak egy kicsit lóg ki a didaktikai lóláb.
A forgatókönyv és a rendezés is tartózkodik az epikus történetmondástól, érezhető, hogy mindkettő színész (Andics Tibor és Farkas Ignác) keze munkája, így nem csoda, hogy a hangsúlyt a dialógusokra és a színészvezetésre, a színészi munkára helyezték. Misurák Tünde Valentinája többnyire szerencsésen kikerüli a „kislánykodás” csapdáját, és követi a kevesebb több elvét. Mester Edit Lavínia néniként karcos-kemény, profitorientált üzletasszony, de nem annyira gonosz és rettenetes, hogy hiteltelenné váljon a pálfordulása. Még a tapsrendnél is hozzá tud tenni a karakterhez, ahogy tánchoz nem szokott, merev mozdulatait fokozatosan lágyítja, teszi ritmusossá. Zakariás professzor Mihály Péter alakításában erősen hajaz (szó szerint is!) Einsteinre és a szórakozott professzor kliséjére, de mindezt annyi humorral és kedvességgel, és olyan lehetetlen hanghordozással teszi, hogy emlékezetes figurájává válik az előadásnak, akárcsak Szakály Aurél Lukácsa a hiú és bűnbánó madár szerepében. Deák Gábor Cocó lóként elsősorban mozdulatokból, gesztusokból építi fel – hitelesen – a szerepét.
A Mészáros Tibor tervezte díszlet a színpadot három oldalról övező, erdőt ábrázoló festett vásznakból áll, mindezt egy asztalból, székekből álló, jellegtelen szobabelső egészíti ki. Szőke Julianna jelmezei ellenben nagyon is jellegzetesek és egyéniesítettek, ruhadarabokkal, hajviselettel maszkok nélkül is könnyen azonosíthatóvá teszi az egyes állatszereplőket. Hajdú Sándor zenéje, különösen a „Nem olyan kék, mint a tenger…” kezdetű dal olyan jól sikerült, hogy az előadás végén az egész nézőközönség lelkesen énekelte.
A színház honlapján valaki azt kérdezte, elviheti-e az ötéves gyermekét az előadásra. Határozott igen a válasz, a darab bátran ajánlható az 5-10 éves korosztálynak és szüleiknek egyaránt. Utána talán kedvet kapnak a könyvhöz is, vagy – ami még jobb –, hogy közösen találjanak ki újabb meséket, akár egy képzeletbeli szigetről, akár valami másról.