A Fischer Ádám célzatos és koncepcionális szándéka mentén létrejövő A kékszakállú herceg vára című előadás nem kevesebbre vállalkozik, minthogy Hartmut Schörghofer nem éppen „szokványos” operarendezésével nem csak, hogy új aspektusba helyezze a klasszikus magyar alkotást, hanem azon keresztül hatást gyakoroljon a nézők magánéletére, párkapcsolatára. Az este folyamán az operát kétszer játsszák, mindkétszer kicsit másképp, és bár szinte teljes értékű alkotásokról van szó együtt, összeérve váltják be a kívánt hatást, hogy aztán kicsit beszélgethessünk egymással.
A Balázs Béla által írt rövid, egyfelvonásos szövegkönyv önmagában parabolikus helyzetet hordoz magában. Judit, aki szerelmes lett a Kékszakállúba, a várába szökött az emberek elől, és titkos, rejtett, sötét és mély ajtókat kezd el feltárni, mígnem a herceg minden féltett, szorongatott kincse, kudarca és érzése napvilágot nem lát. Rengeteg örök emberi kérdés és érzés elevenül fel a feszesen, következetesen építkező filozofikus, ámde magukban egyértelmű utalásokat hordozó szövegkönyvben. Ehhez a sokrétű elemeltséghez csatlakoznak Bartók népzenei motívumokat magában hordozó mély és sejtelmes dallamai, amelyek végig szimbiózisban élnek a szereplők indíttatásaival, belső szándékaival.
Schörghofer pedig nem csinált mást, mint ezt a rendkívül érzékeny összhangot megpróbálta átadni a színpadon, két egymástól eltérő, de együtt pulzáló értelmezéssel. Az előadás ajtajainak kulcsát a szorongás adja, miszerint mindkét felfogásban van egy higgadt, bölcsebb és céltudatosabb valamint egy frusztrált, idegeskedő és szétszórt szereplő. Az első részben a herceg, mint nyugodt, óvó férfi és Judit, mint idegbajos, kapkodó, minden ajtó mögé ostobán berontó nő lép fel, ez a felállás fordul át aztán egy félelmeibe teljesen begubódzó hercegbe és egy erotikusan vonzó, megértő és biztató teljes nőbe. Szabó Bálint és Vizin Viktória mindkét részben végig kiegészítik egymást, oda-vissza dobálva a helyzetek adta lehetőséget, minden szinten együttlétezve. Szabó Bálint basszusa végig érthetően zengi mind a magabiztosság, mind a ridegség, mind a reszketés dallamait, hangját folyamatosan tartva, a játék és a megjelenés módjában tesz különbséget a két felfogás között. Először keveset, de határozottan és megfontoltan mozgó és közlekedő Kékszakállú, másodszor azonban egy rendkívül ideges, túlmozgásos, minden idegszálában feszült ember. Vizin Viktória ezzel szemben mind hangjával, mind testével különbséget tesz a két Judit között. Az első részben ő teszi karakterét rendkívül gyorssá, feszültté, de nem csak gesztusaiban, hanem hangjában is több az indulat, ami viszont nagyon sokszor az érthetőség és a hallhatóság rovására megy, mintha a feldúlt érzelmek közepette nem tudná teljesen uralni hangját. Azonban a második részben az előző minden gyermetegségét egy erotikusan túlfűtött, de egy pillanatig sem öncélú, hanem igazi nőbe forgatja át, amikor mezzoszopránja is nem egyszer alsóbb regiszterekben cseng fel, és ebben a kimértségben hangjának is tökéletes ura.
A Fischer Ádám vezényelte zenekar mindvégig követi illetve vezeti az énekeseket, együtt élve a játékukkal feszesen kiegészíti, megtölti vagy előre jelzi a színpadon történteket, és az is megfigyelhető, hogy egy-egy taktust két felvonás sajátságaihoz igazítottak. Azonban ez az összhang még nem ad teljességet, mindehhez hozzájárul a rendező tervezte díszlet, az Andreas Grüter által kreált és igen markánsan megjelenített, értelmező látvány (melynek egyik legpraktikusabb, legfantáziadúsabb találmánya – még ha elcsépeltnek is hat – a forgatható üvegfal-együttes, illetve a közhelyesen, de indokoltan felvillanó vörös égősorok), Corinna Crome karaktereket segítő, finoman, könnyedé és ízlésesen szabott ruhái (Judit első felvonásos csíkos, lánykás ruhája vörös kisestélyivé, a Kékszakállú fekete öltönye pedig szürke hivatalszerű jelmezzé változik), valamint a FettFilm által készített videóinstallációk. Utóbbi nyitja meg az értelmezési terek fellegvárát, hiszen míg először teljesen kommersz, a szövegben jelzett három dimenziós illusztrációkat látunk, melyeket folyton folyvást elborít egy véres vízió, addig másodjára már a Kékszakállú szorongásai, fájdalmai, őrületei vetülnek a vászonra (láthatunk szép rétet, nagyra nőtt növényeket, de könnyek tengerében fuldokló vagy agyonmaszkírozott és saját tombolásában vörösre mázolódott, valamint a nőkről való fantáziálások tébolyába belevakuló herceget is).
Mégis mindkét felfogás – a nő hibájának, valamint a férfi hibájának a hangsúlyozása – más formai megvalósulással, de ugyanabba az elidegenülésbe és elválásba torkollik – míg az elsőben Judit beáll a sorba, addig a másodikban a Kékszakállú bezárja magát az elképzelt nő vágyképébe. A kettő a lezáró képben találkozik, amikor is a herceg utolsó ajtaja mögött nem nők, hanem egy nő, pontosabban az első Judit bukkan fel, vagyis ő azt a nőt szereti, akit kitalált magának.
Sokféleképpen lehet értelmezni az előadást, a lényeg, hogy pontosan mutatja meg a párkapcsolatok minden kérdését, gondját, baját, búbánatát, csak tudni kell kérdezni. Ott van benne, hogy nem a másikkal foglalkozunk, nem figyelünk rá, csak a fantáziánkban élünk, az is hogy nem halljuk meg a segítséget, hogy indulataink mindent felfalnak, minden pillanatot szétőrlünk és a legmélyén ott vannak az elfojtásaink, szorongásaink, melyek mindent felemésztenek. És lehet még érdekességeket keresni az előadásban, vagy várni tőle, hogy mi van, ha másképp találkoznak a felfogások, az egyik lehet, hogy működik, de nem biztos, mindenesetre ez már ránk marad. Ki kell találni, ki kell próbálni, rá kell jönni, hiszen minden ajtót ki lehet nyitni, a jó kulccsal, a jó időben, csak nem remegő kézzel, mert akkor úgyis beletörünk a zárba.