A Momentán társulat Mini című előadásain a közönség apraja-nagyja adhatja az ötleteket, alakíthatja a történetet, kerekítheti ki a karaktereket, választhatja ki a jó és a rossz hősöket. Így befogadókból rendezőkké, dramaturgokká válhatnak. A gyerekek és felnőttek egy teljes mértékben interaktív és improvizatív előadás részesei lehetnek, megtapasztalva annak minden pozitívumát és negatívumát.
Érdekessé, és részben egyszerivé, megismételhetetlenné teszi az előadást az improvizáció. A gyerekek figyelmét leköti, hogy beleszólhatnak a mesébe, segíthetik, akadályoztathatják a szereplőket. Agyukat is meg kell tornáztatniuk, hiszen a mesét egy mesélő igazgatja, aki itt akár egy színpadi rendezővel is azonosítható. A mesélő a kezdetekkor, amikor a színészek még nincsenek a színpadon, szóval tartja a gyerekeket. Megkérdezi, kik a kedvenc mesehőseik, és nekik milyen tulajdonságaik vannak, milyen mesebeli tárgyakat birtokolnak, milyen titokzatos helyeken jártak, milyen érdekes jelenségekkel találkoztak? Mindent lejegyez, amit a gyerekek mondanak, majd kicsit komolyabb vizekre evezve, megkérdezi, hogy van-e valakinek valami problémája, amit meg kellene oldani? Esetünkben egy bicikli megszerelése lett az előadás végcélja, de akár lehetett volna bármi más is. A problémát hallva a színészek egyesével felvonulnak a színpadra, illedelmesen bemutatkoznak, és adnak egy-egy alternatívát a probléma megoldására. A gyerekek pedig kiválaszthatják a számukra legjobban tetszőt, és ő lesz a mese során a „főjó”. Nem lehet azonban olyan mese, amiben csak jók vannak, ezért a gyerekeknek választaniuk kell egy „főgonoszt” is, miután a kiválasztatlanul maradt színészek kimentek, és visszatértek gonoszokként. Egyedül sem maradhat sem a jó, sem a rossz, mert hát segítők nélkül igen nehéz bármit is cselekedni. Így hát felosztásra kerül a hat színész, ki-ki jó vagy rossz lesz és elkezdődik a meseírás, azokból az elemekből, amiket a gyerekek kitaláltak. A végsőkre szépen kikerekedik a történet, a gonoszokat jó útra terelik, az önbizalomhiányosokat kárpótolják, a szerelemesek egymásra találnak, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.
Hátulütője a rögtönzésnek, hogy néhol erőltetetté válik, mert minden elemet bele akarnak préselni, amit a gyerekek adtak hozzá, néhol pedig ismétlik önmagukat a történések. Ezen felül a színészektől elvárja, hogy 60 percen keresztül folyamatosan megújuljanak, ötletesek, viccesek, izgalmasak legyenek, ami nagyon fárasztó, és nem igazán tartható.
A színészek segítik, kiegészítik egymást. Kevés eszközzel dolgozhatnak csak, és a már előre meglévőket kell hasznosítaniuk, hitelesen felruházniuk azokkal a tulajdonságokkal, amiket a gyerekek határoztak meg. Segítségükre van azonban egy szintetizátor, amelyen élőben, rögtönzött módon, hangulatfestő hangok és dallamok szólalnak meg. Nem áll viszont rendelkezésükre az idő, hogy azonosulhassanak karakterükkel, amiről csak pár perce dőlt el, hogy jó vagy rossz tulajdonságokkal fog bírni. Egyszerre látják el színészi és pedagógiai funkciójukat: szeretettel, figyelemmel fordulnak a gyerekek felé, és egyenrangú partnerként kezelik őket. Ha segítik őket, megköszönik, ha tartóztatják őket, lelkiismeretükre próbálnak hatni, nem sajnálva az időt tőlük. Ha kell, táncot improvizálnak, ha kell, dalszöveget, amikből igen mókás jelenetek sülnek ki.
Mindent összevetve: az előadás egy merész és újszerű próbálkozás, amely a mindenkiben (színészekben, szülőkben, nagyszülőkben, picikben, nagyokban) egyaránt ott rejlő gyermeki fantáziára épít. A gyerekek számára így bizonyosan nagy élményt nyújt, mert kiélhetik képzeletüket. Azonban attól függetlenül, hogy minden előadás egyszeri és megismételhetetlen, két változatát már kevésbé érdemes megtekinteni, mert a figurák és a happy ending sablonosak.
