Hogy Michael Frayn Függöny fel! című vígjátéka minden kétségen kívül zseniális, azt sok más mellett az is bizonyítja, hogy a Győri Nemzeti Színház produkcióját is siker koronázza: a harmadik felvonásban (a második rész második felében) megadja magát az előadás. A kimódolt, nem mindig helyesen ritmizált és általában kissé túlzóan kifelé játszott bohózat elkezd élni, a darab által felállított rendszer, a színpadi és a valós valóság keveredése okozta abszurd dráma felszabadító jókedvet, felhőtlen kacagást eredményez a győri színház óriási nézőterén.
A budapesti nézők által Még egyszer hátulról címmel ismert előadás ugyan Győrben is egy szünettel látható, ám a második rész egyben tartalmazza a második és az Új Színház változatából hiányzó harmadik felvonást is, ami kifejezetten szerencsés (mármint hogy nem marad abba a darab a kétharmadánál), így egyértelműen állítható, hogy azon nézők, akik a szünetben távoztak, nem döntöttek jól. Bár elhatározásuk megérthető, az első részből nem igazán derül ki, hogy ez a komédia a maga műfajának csúcsteljesítménye.
Arról van ugyanis szó, hogy egy vidéki társulat turnéra fogható bohózatot tűz műsorára, és a bemutató előtti éjszakai próbán semmi nem működik úgy, ahogy kéne. A házvezetőnőt játszó színésznő nem képes megjegyezni, mikor kell ki- és bevinnie hol egy tányér szardíniát, hol újságot, hol telefont. A kilincsek leesnek, a zárak nem nyílnak, egyes színészek eltűnnek, de van olyan is, aki egyszerűen nem érti a darab egyes eseményeit, és a bemutató előtti napon kérdez rá a rendezőnél. Persze, lassanként kiderül, hogy minden egyes apró gikszer hátterében személyes okok állnak, a művészek úgy cserélgetik egymás között a partnereiket, mint más az alsóneműjét, ebből pedig folyamatos konfliktus és féltékenység adódik, ráadásul az egyik színész megrögzött híve a tütünek, úgyhogy még arra is figyelni kéne, hogy ne tudja leinni magát a sárga földig. Azért a próbán lemegy az első felvonás. Aztán egy délutáni nyugdíjaselőadás, hátulról élve végig a produkció összes buktatóját, aztán végül egy előadás ismét elölről, amelynek során már tudjuk, mi zajlik hátul, s betetőzi magát a komikum, egybefolyik színpad- és színészi valóság a realitással, hogy elérkezzen a jótékony Függöny! utasítás, csúcsra járatva ezzel az egymás ellen ható színházi erők okozta katasztrófát.
Funtek Frigyes rendezése egyáltalán nem használja ki a színpadvalóság és a színház létezésének reflexióját: egy történetet mesél el, hogy miért éppen ezt, nem derül ki. Nincs mondandója sem a társulatról, sem a helyzetről, csupán annyi, hogy le kell darálni ezt a haknit. Ez kétségtelenül összestimmel a magyar rögvalóság szakmai műhelymunkának nevezett indukciójával, csak hát erről sem mond semmit, hacsak annyit nem, hogy ez a darab Angliában játszódik. Funtek nem szatíraként tekint Frayn darabjára, hanem egy olyan létraként, amely előidézi a harmadik felvonás abszurd őrületét, és ezzel készen is van az egész. Pedig Töreky Zsuzsa (Dotty/Mrs. Clakett), Ungvári István (Freddy/Philip Brent), Szilágyi István (Selsdon) vagy Rupnik Károly (Tim) bőséggel adnak okot arra, hogy foglalkozzon velük, ki lehetne bontani, hogy miért kerültek ők ebbe a társulatba. Ők azok, akik képesek a rendező által nem mindig értelemszerűen kiosztott figurákba egyetlen dimenziónál többet sűríteni. Ez összességében annak ellenére nem megy, hogy a jelmezes főpróba kontra technikai próba problémakör Funteknél részben rendelkező próbává változik, így, bár nem illik az előadás valóságkezelésébe, lehetőséget ad arra, hogy a színészek kvázi civilben próbáljanak, ebből például lejön, hogy Garryt (Sárközi József) buta izomagyúnak állítaná be a rendező, meg az is, hogy szinte mindegyik nő ízléstelenül rikító-kihívó módon öltözik, de hogy ez miért van így ebben az előadásban, rejtély. További probléma még a tökéletesen eldöntetlen Lloyd: a Forgács Péter által alakított stílustalan mű-művész legnagyobb hibája, hogy hiányzik belőle a csipkelődéstől, illetve a finom iróniától a szarkazmuson át a cinizmusig terjedő széles stílusskála, minden megmozdulása nyers, szinte csak hangerővel és hangszínnel próbál árnyalni, ráadásul hangsúlyosan kifelé játszik, aminek lehet következménye az Ádámkosztüm című betétdarab megrendezetlensége (ebből a figurából nem következik a rendezői tehetség), csak éppen ebből adódik az, hogy az első két óra sótlan, humortalan, kedvetlen dara.
Az, hogy egy színházi archetípusokra írt bohózatot a rendező nem azokkal az archetípusokkal játszatja, akikre való, bár elméletben kinyitna egy utat, a gyakorlat azt mutatja, hogy a színházi szatírának még a nyoma is kiveszett a Győri Nemzeti Színház előadásából, maradt egy bohózat, amelynek a harmadik etapján jó sokat lehet nevetni, addig pedig tudomásul vesszük, hogy várni kell. Csakhogy ez a bohózat éppen olyan, mint a Frayn darabjában lévő bohózat: sokan járkálnak benne ki-be, de senki nem érti, miért éppen ezt játsszák, és nem igazán akar túljutni a rendelkező próbán.