Az elvitathatatlan, hogy Freddie Mercury és a Queen azon korszakos jelenségek közé tartozik, amelyekről érdemes megemlékezni. Azonban hogy ennek valóban az-e a legjobb módja, hogy a Best of-lemez dalait magyarosított szöveggel bugyuta jelenetek köré szervezve az éppen ráérő sztárénekesekkel egy látványos haknit penderítenek az alkotók a nézőközönség elé, az már kérdéses. Az Egy bohém rapszódiája szinte minden hibát elkövet, amire lehetőség kínálkozik, így valódi emlékezés helyett mindössze porhintés, hangerő és fénykavalkád helyettesítette a legendát.
A Miklós Tibor által megálmodott este számtalan sebből vérzik. Az első, és legnagyobb kérdés, hogy vajon miért volt szükség a dalszövegek lefordítására, vagy ha már Miklós Tibor nekiállt ennek a munkának, és többnyire elkerülte a tükörfordítás csapdáját, akkor hogy maradhattak a szövegben olyan lyukak, mint például az „Ő a Killer Queen” kezdetű sor, amely a közepesen közhelyes fordítások mellett is az égig kiáltotta, hogy a dalszövegírót szorította a határidő. Nehéz eldönteni, hogy vajon ezzel tett-e nagyobb kárt a Queen-dalokban, vagy azzal, amikor valami teljesen félreértelmezett költői szabadságtól vezéreltetve a Radio című számból akaratán kívül is egy Microsoft-reklámparódiát kreált, és a „Radio gaga” hangsort nem érezvén elég erősnek, olykor „video gugu”-ra, majd „internet zazá”-ra módosította azt. A műfordítói egyenetlenség az egész estére rányomta a bélyegét, nem beszélve a szerkesztési munka hasonló jellegzetességéről, amely az első felvonásban eldurrogtatja a sikamlós slágereket, és a másodikra egy-két kivételt leszámítva kizárólag siratós számokat hagyva domborítja ki a vég drámáját.
A második kérdés, hogy vajon mi oka volt annak, hogy a rendező női énekesekkel is elénekeltessen néhány számot, különösen akkor, ha Tóth Gabi énektudása érzékelhetően messze elmarad egy Freddie Mercury-szám életrekeltésétől, Tóth Vera kétségkívül remek hangja pedig a Queennel semmilyen viszonyt nem alakít ki, csak mint Tóth Vera marad meg önmagában érdekesnek. A férfi előadók ezzel szemben mind képesek voltak hozzáadni a szövegileg kigyomlált, de zeneileg még élő Queenhez. Puskás Péter, bár hangban kétségkívül fölnőtt a feladathoz, színészként bátortalanul feszült neki a fiatal Mercury megformálásának, így egészében csupán színtelen imitátor maradt. Serbán Attila az énekes feminimebb oldalát mutatva, a számok dramaturgiáját pontosan ismerve-érezve-éreztetve énekelt, de túl érthetően ahhoz, hogy el lehetett volna vonatkoztatni a „ha látná ezt az öreg Fahrenheit”-típusú soroktól. Egyedüliként talán Szomor György tudott makulátlan dalt produkálni az Innuendo című számmal, amely valóban velőtrázóan hatott, és egy szikár, nyers őserőtől hajtott Mercuryt ábrázolt, de Zentai András is bizonyította, hogy ezek a mesterien felépített, expresszív dalok nem véletlenül bizonyultak halhatatlannak.
Ám a harmadik nagy kérdés, egyben a produkció legkellemetlenebb és kínosabb része még hátravan. Az díjazandó törekvés, hogy az emlékkoncertet némi életrajzi szállal is megpróbálta feldobni a rendező, de hogy ezeket egyrészt miért az énekesekkel játszatta el, illetve miért nem egy íróval íratta meg, az már érthetetlen. Ahogyan az is, hogy vajon ezek a jelenetek miért építkeznek nagy többségükben a „buzis” témára (a terminológia nem véletlen), és magyarázhatatlannak látszik az is, hogy zs-kategóriás filmekből összeollózott rózsaszín giccsözön esik ki a prózában megnyilatkozni kénytelen énekesek száján, a legócskább melodrámákat megidézve.
Ez az előadás minden elemében sematikus, egyszerű, olcsó, de ami talán a leginkább bántó, hogy összességében lelketlen, és a villódzó fények ellenére teljesen színtelen.