Talán az lehet a gond, hogy bizony előfordulhat, hogy nincsen egyetlen igazság, és mintha Bertolt Brecht is ennek az – enyhén szólva – kétségét szerette volna érzékeltetni azzal, amikor Acdak, a botcsinálta bíró azt mondja a gyerekéért harcoló Grusénak, hogy „gondolj bele: gazdag lesz a gyereked”. Szóval lehet, hogy a Kaukázusi krétakör vége szép, de nem biztos, hogy racionális. Akik a tatabányai Jászai Mari Színházban színre vitték a drámát, azok szerint érezhetően azonban egyetlen igazság van. Grusénak eszébe sem jut, hogy Acdaknak igaza lehet, és ezen a szorításon úgy lépünk túl, mintha ott sem lenne.
Aztán az is gond lehet, hogy a sok bába között elveszett a gyerek. Mintha ennek a Kaukázusi krétakörnek sok mindennek kellett volna megfelelni. Legyen egy kis társadalomkritika benne, azt persze Brecht beletette, meg a jó kis Káosz-dalt is beleírta, hát remek. Ennek megfelelően az ember akár ki se ismerje magát az éppen aktuális rezsimeken (ebből is van három), mindenképpen legalább egy köpönyegforgatóval (a katona), egy kvázi szerencselovaggal (Acdak bíró) és a szükségszerű áldozatokkal. Legyen persze zenés is (micsoda szerencse, hogy ott vannak a Dessau-songok – erről a fellépők énekteljesítménye függvényében aztán nem biztos, hogy szerencseként beszélhetünk). Mutassunk modern formákat és hagyományosakat: Brecht megint csak kiváló alapanyag, hiszen a stilizált történet megengedi a bőséges eklektikát. A korosztályok egymás mellett élését a két narrátor testesítse meg. És természetesen reflektáljunk az új színházra, és kellene programadó mondanivaló is.
Körülbelül ezek az igények léphettek fel szegény darabbal kapcsolatban, és ami a legszörnyűbb, hogy az alkotók, Kárpáti Péter dramaturg, illetve Novák Eszter rendező vezetésével ezt mind meg is próbálták belepasszírozni az előadásba. A legfájóbb elem a zenés vállalás volt: kimondható, hogy a tatabányai szereplőgárda nem tudja a Dessau-dalokat elénekelni, ráadásul a terem akusztikája vagy a hangosítás (időnkénti hiánya) okán a szövegek nagy része sem érthető. Ráadásul Horváth Virgil, aki ugye a mi „kalauzunk” lenne, engedelmeskedve egy teljesen téves utasításnak valami olyan döbbenetesen nyegle ellenszenvességű magabiztos vigyorral kommentálja a történéseket, hogy megjelenésekor a nézőtéren hallhatóvá válnak a kinyitódó bicskák. A modern és hagyományos formákról szólva az alkotók odáig jutottak, hogy Zeke Edit stilizált teret tervezett, ami a háborúra emlékeztet, pláne, amikor az épület összeomlását imitáló téglák a színpadra zuhannak, illetve a szereplők néha furán mozognak. Széles László például egy plafonról függő fürdőkádba ültetve bíráskodik Acdakként, ezen kívül van még állandó jelleggel egy hűtőszekrény a színen, ha pia kell, innen viszik. Néha mikrofonba, időnként megafonba beszélnek a szereplők, amikor pedig mondanivaló van, felgyújtják a nézőtéri világítást, és a színen lévők egy része felszalad a nyolcadik sorig. Aztán vissza, lámpa le, és folytatódik a reálban zajló játék. Merthogy Brecht műve nem példázatként, hanem történetként van kezelve. Vagyis el kellene képzelnünk, hogy mindez valóban megtörténik esetleg, csak hát ez eleve úgy van, hogy nem történik meg, mert ilyen nincs, valamennyi alak jelkép, szimbólum, típus, nem pedig valódi személyiség. Ehhez képest igen furcsa, hogy a színpadra helyezett alakok valódi személyiségek, sőt: drámai hősök szeretnének lenni, kizárólag Brechtből (na ez lehetetlen), ez Széles Lászlónak (Acdak) és Tóth Ildikónak (Gruse) sikerül valamelyest, illetve a rendszerváltásokhoz azonnal igazodó Vértes szerepében Egyed Attila, valamint a tárgyalási jelenetben a médiaceleb-sztárügyvéd-paródiát remek érzékkel megvalósító Honti György mutat fel jó teljesítményt. A teljes sikerhez azonban sokkal innovatívabb rendezői és dramaturgi jelenlét szükségeltetett volna.
A jelenlét persze érezhető, az innováció is, csak teljesen rossz irányban: minden annak van alárendelve, hogy az előadás beteljesítse a fentebb leírt leltárban szereplő valamennyi igényt, ennek következtében a mi sorunk például 90 százalékban kiürült a második részre. Hozzá kell tenni: más sorokban jóval kisebb volt a folytatásra nem vállalkozók aránya, viszont páran távoztak felvonás közben is. Tettük bizony akceptálható a látottak ismeretében: az előadás változó, felemás, következetlen, és nem alkotja meg időben a maga szabályrendszerét, ami megbosszulja önmagát. Ráadásul a poénoknak is csak a helye van meg: a közönség hallható reakciója ritka és gyér, ami van, az is jelentős részben Ungár Júlia szellemes, mai fordításának köszönhető.
De a vége, az mindent letöröl. Az egész előadás arra van ugyanis kihegyezve, hogy a végén el lehessen mondani: „A színház a tiétek!” – és a közönség spontán ünneplésben tör ki. Ekkorra már azt is elfelejtik, hogy nem is sokkal azelőtt a színészek a nézőtérre kiülve azt énekelték, hogy „tehettek holnap egy szívességet”. Hogy szegény közönség miért érdemli ezt, rejtély.