A házasság egy olyan megkötés, lánc az emberek számára, amelyben bár a felszínen minden rendben lehet, a kulisszák mögött, a hálószobában vagy a reggeli kávé mellett lelkiismeret-furdalás nélkül vetjük le humán tulajdonságainkat, és válunk vérszomjas, idegtépő, figyelmetlen állatokká – miközben valami mégis összeköt minket. Ezt állítja Ingmar Bergman a Jelenetek egy házasságból című drámájában, Balatoni Mónika rendező, valamint a Détár Enikő–Rékasi Károly házaspár mint elővezetők értelmezésében. Remény vagy reménytelenség, szeretet vagy utálat, tökéletesség vagy tökéletlenség. Talán mind ott van, talán egyik sem, egy biztos, míg ezen az estén hitünket veszítjük, addig kapunk is egy újat, egészen más formában.
Ingmar Bergman 1973-as filmdrámája – melyet a svéd rendező először regényként alkotott meg – Marianne és Johan házasságának utolsó pillanatait, válásukat és azt követő éveiket mutatja be. Johan 42 éves, férfi, meglepő magabiztosságot, sikerességet és fiatalosságot sugároz teste minden megfeszített porcikájával és idegszálával, miközben egyre következetesebben hessegeti el a kudarc, a csalódottság és a magánéleti sikertelenség jeleit, valamint az önismeret precízen felépített hiányát. Felesége Marianne, 38 éves, válóperes ügyvéd, sikeres nő, mindent megtesz, hogy az otthonnak nevezett kis fészer olyan biztonságot sugározzon felé, amivel mindenki problémáját tökéletesen láthatja és nem kell foglalkoznia a sajátjaival – mert másokat szívesen elemezget, de saját magába nézni alkalmatlan, és mindent elkövet, hogy ez így is maradjon –, és következetes szőnyeg alá söprögetése van annyira sikeres, hogy már-már ő is elhiszi, hogy minden rendben van. Majd 10 évnyi házasság után egyszer csak kiderül, hogy nem.
Détár Enikő és Rékasi Károly következetesen és alaposan építkeznek. Egymásra hangolt húrok ők, akik pontosan pengetik mind az egymás mellett való elbeszélés, mind a káosz, mind a szeretet dallamait. Az első részben csak túlzó gesztusokkal táncoltatják egymást, folyton a másik lábára lépve: míg Rékasi a nemtörődöm, a kifelé érdektelenséget kommunikáló férjet, addig Détár az odaadó, lelkiismeretes, „én mindent megpróbáltam” feleséget hozza, miközben végig keringenek a problémáktól már szemétdombbá nőtt szőnyeg körül, amelynek átható szaganyaga elárasztja a nézőteret. Majd jönnek a szeretők, az elutazás, a szakítás, a válás, új házasság és az újra egymásra találás, amely végszavára fokozatosan tűnnek el belőlük az ármány és a furkálás szívet döngető légkalapácsai. Ahogy képes megmutatni a két színész a felületességet, olyan figyelemmel és kiegyensúlyozottsággal képes az őszinteségre, a leegyszerűsödött játékra, amelynek idillikus paplanai alatt igaz szeretettel képesek a másiknak azt mondani, hogy hülyeséget csinál, és szembe tudnak nézni mind magukkal, mind a másikkal. A miliőt eddig a pontig viszont sokszor megtörik a túlzó, kifejezetten a közönségnek mutatott, feszült gesztusok, amelyeket letisztítva elidegenítő erő nélkül válhatna a két színész úgy erőteljesebbé, hogy ne csak bizonyos részek, hanem az előadás egésze valahol máshol, valahol bent, és mindenki otthonában játszódjon.
Ez a kettősség érezhető Balatoni Mónika rendezésén és látképén. A színészek teljesen következetlenül használják a bejáratokat, és a rájuk bízott lakásátalakításokkal kitöltetlen és üresen maradt pillanatok húzódnak el. Ezzel szemben az ezalatt felcsengő átkötőzenék mindig képesek reflektálni és új síkokat megnyitni az épp véget érő jeleneten, valamint a látvány a maga egyszerűségében könnyeden dolgozik a színészek alá, miközben a ruhák érzékletesen öltöztetik fel a két színpadi pillanatkép között eltelt időt. (A teljességhez még hozzá tartozik, hogy Balatoninak égető szüksége lett volna egy dramaturgra, aki besűríti a történéseket, és kihúzza azokat a pillanatokat, melyek már nem árnyalnak a pár kapcsolatán, hanem csak ismétlik azt – gondolok itt például a sokszor megjelenő, hibás önreflexiót megjelenítő részekre.)
A probléma gyökere talán a bátortalanságban leledzik, és bár merészség lenne pszichológiailag releváns állításokat tenni, az végig érződik az előadáson, hogy ha a rendező vakmerőbb, ha a színészek elhiszik, hogy kis gesztusokkal is képesek ugyanolyan, sőt erősebb hatást kiváltani, akkor talán fel sem merülnek az előadás igazát szabdaló kétségek. De mindezekkel együtt és nélkül és teljesen függetlenül rátapintanak a lényegre: nincs miről beszélnünk, a kijelentéseinknek nagyon minimális a létjogosultsága, a szeretlek szó nem töltődik meg valós tartalommal, amíg magunkkal valamilyen szinten nem vagyunk tisztában, és nem tudunk minden reggel őszinte és nyugodt tekintettel saját szemünkbe nézve azt mondani, hogy ilyen vagyok: ez és ez a hibám, ezen javítanom kéne, de ez például jó az életemben. Talán majd egy nap abbahagyjuk lelki poraink elhessegetését, képesek leszünk rávilágítani egy reflektorral és összegyűjteni azokat, egyesével felmutatni őket, s azzal a szóval, hogy szeretlek, nem a ki nem mondott gondokat sűrítjük össze, hanem ezeket a kis porszemeket mutogatjuk egymásnak, olyan kis egyszerű, tökéletlen, emberi módon.
_____________
Az írás a Vas Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban 2008. október 27-én játszott előadás alapján készült.