Ez feleség Balázsovits Edit alakításában egy nyafka, halovány karakterré válik, nem használja ki a szöveg iróniáját, a helyzetkomikumokban rejlő frappáns humort, és a karakterben rejlő karikatúra kirajzolásának lehetőségét. A férjek sem robbantanak. Hajdu István Freddyje meglehetősen mesterkélt, a nézőnek olyan érzése támadhat, mintha a finomkodó, óvatos férj alakjának bizonyos gesztusait, hangsúlyait egy tankönyv utasításai szerint valósítaná meg. Az őt eleinte ellenpontozó visszatért első férj, Csonka András megformálásában a lazább, karakán férfi helyett inkább egy csetlő-botló kamaszfiúra emlékeztet. A táncok közbeni határozatlan, nehézkes mozgás egyébként mind a három főszereplőre jellemző, ami elég öregessé teszi a különben (többségében) vidám dalok interpretációját. Ezt tetézi, hogy a dalok hangosítása erősen hajazott a playbackre, ám kivételesen lehet, hogy jobban jártunk volna egy igényes felénekléssel, mint a színészek elő, de általában szó szerint „egy-hangú”, időnként késve belépő dalolászásával. Az epizodistákról sem mondhatjuk, hogy különösebben elkápráztatnak. Zsadon Andrea hoz egy kommersz anyósfigurát, ami, bár a darab koncepciójából adódóan természetesen sztereotipikus, mégis színesíteni lehetne egyéni vonásokkal. Arról nem is szólva, hogy Zsadonnak többször botlik meg a nyelve szöveg közben, amit már nehezen lehet a véletlen kategóriájába sorolni. Aprócska színt talán csak Uri István „lelkiismeretes” ügyvédfigurája, és Tóth Auguszta szereptévesztő szakácsnője visz az előadásba. A díszlet alapvetően semmi különös, viszont nem egészen tiszta, mit keresnek egy első világháború utáni villa falain a szivárvány színeiben pompázó amorf formákkal mintázott padlószőnyeg-szerű kárpitok. Lehet, hogy a század eleji modern művészetet jelképezik? Nem tudom, mindenesetre legalább olyan viccesek, mint a kandallóban égő ventilátoros műtűz.
Mindezen gondokat koronázza meg az a borzalmasan kínos rendezői és dramaturgiai baki, hogy az egyébként három felvonásos komédia második felvonásának végén sokakkal együtt magam is azt hittem, hogy vége az előadásnak. A két férj elköszönt, a bonyodalom megoldódott, szép közös záródal és kész – gondoltuk. Az kicsit furcsa volt, hogy nem jöttek ki meghajolni a szereplők, na de mit lehet tudni. A ruhatár felé határozottan tartó nézőket a (kissé meglepődött) ruhatárosok figyelmeztették: „Nincs még vége. Van még egy felvonás.” Bizony elég kínos volt. Kérem szépen, ennyi történt. Azt hiszem, kihagyható.
