A Bárka Színház szociografikus dalművének világában az ember arra kell, hogy rájöjjön, hogy semmire és senkire nem lehet számítani – de minden energiájával arra összpontosít, hogy amit mégis megszerez, azt tönkretegye, feldarabolja, mindent felégessen maga mögött. A látszat-méltóságmáz megőrzése érdekében lemond a morálról is akár, rövid távú érdekeiért akár egész életét képes áldozni. A rövidlátó társadalom törvényszerűen halad az elkerülhetetlen vég felé. Ilyen volt 2007 – nem lesz más 2008 sem. A Spiró György - Másik János szerzőpáros színházba vitte a valóságot, és Alföldi Róbert szcenírozásában valóban azt mutatta meg, Ahogy tesszük.
Ágrólszakadt, gatyás-kombinés társulat szomorú vígjátéka ez: mindennapi, általános, talán mind ismerjük. Egy válás. A Hős, akinél antihősebbet képzelni sem tudnánk, és felesége a nehezen megteremtett otthonról lemondva úgy döntenek, hogy külön útra lépnek. A közös ágy hirtelen a bizalomvesztés terepévé válik: akik tegnap még együtt éltek (legalábbis: el tudták viselni egymást emberi módon), ma a koncon marakodnak. „Öt év után közös szerzemény”, „Nekem is kell ügyvéd”, ki költözik? hogy adják el a lakást? kivel marad a gyerek? és így tovább. A barátok, haverok folyamatosan reagálnak, mindig van ötletük, mindig van tanácsuk, hogy aztán ők maguk is pontosan ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint Hősünk.
Seress Zoltán ezt a névtelen és maximálisan archetipikus Hőst miránk formázza, teljes természetességgel. Tépelődései, döntései életszerűen irreálisak: pontosan azokat a hibákat követi el, amiket mi is annyiszor látunk magunk körül. Varga Anikó pánikban szintén hibát hibára halmozó felesége szintén az életünkből vett alak. És egyiküket sem vagyunk képesek elítélni, mert emberséggel mutatják szerepüket. Rá is jövünk: itt nem ítélni kell, hanem csak nézni: poklot járnak helyettünk, a mindennapi és teljesen felesleges háború poklát, talán azt remélve, ezáltal mi megkímélhetjük magunkat ettől. Persze, ez önáltatás, de nagyon jó hallani. Minden mellékfigurának vannak emlékezetes pillanatai: Spolarics Andrea veje mellett kitartó anyósként és lakását áruló nőként, Ilyés Róbert indulatos ellenforradalmározóként és megértő, majd a Hőshöz hasonló helyzetbe kerülő barátként, Marton Róbert hebrencs haverként, Tompos Kátya trendi csajként alkot ismerősöket, de az összjáték tökéletessége miatt nem hagyható ki a több kisebb szerepben feltűnő Gados Béla, Fekete Kata, Törőcsik Tamás, Szabó Gábor, Pásztor Tibor, Gergye Krisztián és Hajós Eszter is.
Háborús állapotok, felszínes ítéletek, széteső keretek, lepusztult életek – mindezeket fogyaszthatóvá stilizálják Másik János remek dalai, amelyeket Bolba Tamás vezetésével ad elő az alkalmi zenekar, időnként a játék részeseként is, illetve Spiró György minden komikumot oldásként használó, ismert (vádaskodó és önfelmentő) fordulatokból jól építkező, szellemes szövegei, amelyet valóban dinamikus és életszerű állapotúra alakított Vörös Róbert dramaturg. Kiváló alkotói összjátékkal van dolgunk: Gergye Krisztián emblematikus és a tér minden pontját figyelmesen használó mozgáskoreográfiái, Gyarmathy Ágnes minimáljelmezei és Menczel Róbert középre helyezett puszta játéktérrel és néhány szimbolikus elemmel (például a pirosra, fehérre és zöldre mázolt ajtók) létrehozott díszlete tökéletesen játszanak alá Alföldi eszköztelenséggel élő, csak a színészekre építő koncepciójának, amely alapvetően arról szól, hogy ha ennyire hihetetlenül rövidlátó önzőséggel és szinte önpusztító szűklátókörűséggel éljük az életet, éppen azt veszejtjük el, aminek a nevében mindent teszünk: a jövőt. Az utolsó pillanat csupán, amikor a közállapotainkról és morális helyzetünkről csupaszon, de éleslátóan, érvényesen sőt: szívfacsaróan szóló, stilizáltsága miatt a demagógiát szerencsésen elkerülő keserédes daljáték gondosan elhelyezett építőelemei a helyükre kerülnek. De akkor aztán igazán ott vannak, ahol lenniük kell. Így lesz éles a kép.
