Egressy Zoltán Portugál című darabja évek óta hatalmas sikerrel fut a Katonában, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy színész, író és rendező egyaránt beletalált egy olyan stílusba, ami meghaladja a kommersz ripacskodás szintjét, ám ugyanúgy a primer érzelmekre hat, és a könnyen fogyasztható, instantpoénokra épül.
Történt egyszer, hogy egy, a rendszerváltást csak hírből ismerő poros kis falu szocreál kocsmájába (tudják, egy olyanba, amelyik mindig a templom mellett található) betoppant egy szárnybontogató, nagyvárosi író és szemet vetett a kocsmáros eladósorban lévő lányára, ám ezzel nem levén egyedül, fogadtatása csak mérsékelten volt baráti, és innen már nem nehéz tovább göngyölíteni a történetet... A cselekményt ez a konfliktusszál hajtja előre, amiből mintegy mellékerezetként jelennek meg a sztereotípiákra épülő, egyébként valóban jól kidolgozott gegek és pillanatképek. Az álintelligencia és a kultúrsznobizmus csap össze az ostobasággal, az egyszerű bölcsességgel és a tájékozatlansággal, amelynek mélyebb dimenzióit ugyan nem fejti fel az író, ellenben a frappáns dialógusok és a folklórtipikus karakterek légies könnyedséggel ülő poénjai ellensúlyozzák ezt a hiányosságot. Ehhez a létformához tökéletesen illik a nem annyira ízes, ám annál kifejezőbb káromkodási forma, amelyek azonban néhol öncélúvá válnak, és olykor egyedüli humorforrásként jelennek meg a színen, ami meglehetősen olcsó módja a szórakoztatásnak. (Ez alól az egyik legédesebb kivétel Szirtes Ági folyamatos „faszomozása”, amely szófordulatban összeér múlt és jelen minden megaláztatásának szenvedése, és a már csak karóval kitámasztott gerinc iránt érzett szégyen és tehetetlenség keserűsége, amihez merevrészeg öröm társul.)
A rendező, Lukáts Andor (a szöveg koncepciójához hűen) minden karaktert a túlzás eszközével ruházott fel, ami nagyon könnyen csaphatna át önfeledt ripacskodásba, ám szerencsére csak Bán János Csipesze közelíti meg olykor a kritikus szintet. Alapvetően rossz alakítással tehát nem találkozunk, ám mindenképp kiemelendő a gárdából (a már említett Szirtes Ágin kívül) Csuja Imre megkeseredett, jószándékú, osztatlan tisztelet övezte kocsmárosának karaktere, amelyben már felfedezhetünk motívumokat az ikonikus „ízírájderes” figurából. A másik kiemelendő az író hisztis újgazdag feleségének kellő teátralitással megformált, bájosan irritáló karaktere, Jordán Adél előadásában, akinek „szipogóssírásos” rövid magánszáma új dimenziót nyit a színpadi ál-elérzékenyülés kategóriájában.
Persze sírva vígad a magyar, hiszen a végkicsengés ugyanolyan nyomasztó, mint az a közeg, amiben az egész történet játszódik, hiszen nem létezik a fehér lovon (vagy fekete BMW-n) érkező herceg, és az intelligencia teljes hiányában az sem fontos, hogy ki hol él, és hol lép bele abba a körbe, ami kölcsönösen teszi pokollá minden benne részt vállaló életét, legyen szó egy kisközösség hagyományokon nyugvó rendszeréről, vagy az elvileg szellemileg is felszabadított, komfortorientáltságában is ugyanolyan kisszerű és szűklátókörű kozmopolita értékrendről, a vége ugyanaz: a szürkeség, a nettó posvány.