Egyedi, sokrétű és ötletes formai elemekkel színpadra állított Don Juan a Spidronműhely előadása, amely bár ódzkodik a hagyományos színpadi elemektől, de szerencsés távolságot tart a művi művészkedés végleteitől is, hogy egy izgalmas, bár tartalmilag csak részleteiben érdekes bő egy órában taglalja egy önhitt férfiú vágyban megfeneklett életét.
Ebben a feldolgozásban a legendás hódítót nem kéjjel átitatott virágkorában, hanem már kétségekkel teli, az ágyékjátékban többé önmagát meg nem találó, ám magát megtagadni nem tudó korában látjuk, amint éppen bőszen megszánja azt a világot, amely nem tud ellenállni talán tekintetének, libidójának, vagy személyiségének, de ezt igazából nem tudni, erről nem szól a fáma. Ahogy arról sem, hogy Don Juan történetében tulajdonképpen mi is izgatta Jászberényi Gábor rendezőt, mármint azon kívül, hogy ezt a néhány jelentet, és a szereplők közti viszonyokat hogyan is tudná ábrázolni, mert ez utóbbi a foszlányhangokkal és zajokkal, valamint a pontosan koreografált test- és egyéb fizikai játékokkal kifejezetten jól sikerült, és a szinte végig színpadon levő színészeket is biztos kézzel koordinálta, jelenlétüknek mindig tudott valamiféle súlyt adni.
Az építkezési állványból létrehozott stilizált díszlet ugyancsak jól funkcionál, és megadja azt a sötétebb tónusú hangulatát az egész előadásnak, amely a megcsömörlött főhős történetéhez plasztikus is lehetne, ha főhősünkkel tényleg történne valami, de a Tompa Ádám által minden nőcsábász klisétől szerencsésen megtisztított Don Juan azon kívül, hogy dacos nő- és embergyűlöletében elmar maga mellől mindenkit, végig egydimenziós karakter marad. Így kapunk egy ékes nyelven megírt ponyvaregényt (inkább novellát) néhány izgalmas metaforával.
A szuggesztív formai elemeket szélsőséges érzelmekkel töltik meg a színészek, a szordínós párbeszédek és a drasztikus hangzavar között dinamikusan váltanak, az amplitúdókkal valamennyien érzékletesen bánnak. Ebből a végletességből mindenképpen kitűnik a mindig kiegyensúlyozott Sganarelle, akit Horváth Kristóf alakít bölcs, tiszta értékrendű, cinikusan magabiztos barátként, amely ugyancsak mintegy jelenség szintjén értelmezhető az előadásban, az egészben a dramaturgiai ív híján nem kap további értelmezési lehetőséget; ez az előadás talán legnagyobb hiányossága, hogy olyan, mintha míves dominókból szeretnénk egy kört kirajzolni.
Így úgy tűnik, a Spidronműhely produkciója megmarad egy emlékezetes, nézőbarát formai kísérletnek a kalandosabb színházi élmények után szomjazó közönség vélhető örömére.