Két egyfelvonásos szatírában kaphatunk képet a mai Magyarországról. Egyik egy erőteljes BKV-atmoszférával átitatott 74-es trolibuszon, másik egy falusi pottyantós sűrű levegőjében játszódik többnyire ízes káromkodások közepette. Egyik a nagyvárosban, másik a faluban, hol elegánsabban, hol didaktikusabban. Kissé közhelyes, de szórakoztató gyorsjelentés a 2009-es közről.
A hetvennégyesen zajlik a vasárnap délelőtti, nem túl zajos élet, amikor is egy felszálló utas, nem túl mély közösségiközlekedés-ismeretről téve tanúbizonyságot, megkísérli eltéríteni a trolit. A fegyverrel hadonászó fiatalra azonban nem csak a kötött pálya és az eltérítés feloldhatatlan ellentéte, hanem számtalan ismerőse is vár, úgy mint ex-kürttanára, egy spori a pályáról, egy volt osztálytársa, és első szerelme (arról nem is beszélve, hogy a trolibuszvezető is régi ismerőse). A tipikus rossz gyerekkorú eltérítő, miután ráeszmél önnön teljes pancserságára, végül is megbékél, és az időközben beszívott keserédes bagázs a legközelebbi kocsmába venné az utat, jön két fegyveres és lemészárol mindenkit.
A poént azért lőttem le, mert nem poén, sőt, ez kifejezetten suta befejezés ahhoz képest, hogy előtte egy átgondolt, a maga lehetetlenségében mégis csak teljesen reális életérzést megalkotó, szerethető karakterekkel megírt egyfelvonásost láthattunk. Stefanovics Angéla bájosan buta Lánya, Trokán Anna kamaszos allűrökkel operáló kleptomániás Színésznője, Törköly Levente bohókás Kürttanára, Haás Vander Péter kompenzálő Ellenőre (Szappan a Sóska, sültkrumpli öltözőjéből), Majzik Edit stílusosan zsémbes Sofőrnője, és Dolmány Attila kedvesen pancser Térítője egytől egyig ismerős, a mi problémáinkkal küzdő hétköznapi figurák. Gula Péter rendezése ugyancsak keveri a reálist (a huszonéves Ziu trolik sajátos belsőépítészete) a stilizálttal (mozgás- és fényjáték-betétek), igen hangulatos keretet ad, és jól kiegészíti Egressy Zoltán némileg esetlenül befejezett nagyvárosi meséjét.
Az este másik jelenetfüzére már kevésbé nagyvonalú. Az Isten lába egy kis falu polgármesterének kertjében játszódik, amelynek latrinájából egyszer csak répák kezdenek kinőni, ám míg a polgármester és családi köre azt gondolja, hogy az ő salakanyaguk válik a napvilágot látva csodatevő anyaggá, addig valójában a szippanóskocsi outputja szolgál a rövid életű csoda motorjaként. A „szarból várat” tézis eme irodalmi és színpadi lenyomata nem a legnagyvonalúbb megfogalmazása a témának, de Egressy Zoltánnak sikerül elkerülni az ízléstelenséget, és a szar valóban túl tud mutatni önmagán. Ennek ellenére a csodából kifogyott, és a latrinában elmerülő család képe már az a pont, ahol átkapcsolnánk egy másik adóra.
Ennek ellenére a Magyarország-metafora, még hogy ha kicsit túlbeszélve is, de kirajzolódik, és a kérdés is megszületik: vajon meddig működik egy olyan ország, amiben semmi nem működik, csak úgy látszik, mintha működne? Persze a válasz, hogy ezeregynéhányszáz évet biztos. Az első felvonáshoz hasonlóan, itt is dominálnak az egyszerű figurák, igaz ebben már inkább önmaguk karikatúrái, csak Kocsó Gábor önmagát önvédelemből megjátszó Gajdarja, Domány Attila intelligens Bozgorja, és Stefanovics Angéla egyszerű lelkű Adrija egyensúlyoz a realitás és a karikatúra között.
Míg a Nyár utca, nem megy tovább mikro-, addig az Isten lába makroszinten pásztázza a magyar jelenségeket, nem túl mélyen, de érthetően beszélve arról, ami per pillanat körülvesz bennünket, és ezekbe még azok a végtelenül mondanivalós tételmondatok is elférnek, amelyek egy valódi drámában bántóan közhelyesnek mutatkoznának.
