Egy nappaliba csöppenünk, ahol a fröccsét iszogató apa beszélget feleségével városuk feszült helyzetéről. Közben tizenéves lányuk épp egy kötelezőt olvas. Ekkor hirtelen belép Iokaszté, a város királynéja, elmondja férje és gyermekei történetét, s azt, mire is készülnek fiai. A tragédia innentől a nappaliban zajlik...
A Radnóti Euripidész: Phoiníkiai nők, Aiszkhülosz: Heten Théba ellen, Szophoklész: Antigoné című művek nyomán készült drámát tűzte műsorára, amelynek interpretációja inkább kellemes, mint kiváló. Mitől kellemes? Egyrészt Szálinger Balázs szövegétől, amely módjával frissíti fel a régi fordításokat. Meghagyja az időmértéket, általában az emelkedettebb regisztert. Ezzel is elérve a pátoszt, ami itt nem idegeníti el a befogadótól a történetet, inkább hatásosabbá teszi a katarzist. Emellett azonban megjelenik a humor, a diszkrét irónia, főként a közembert megtestesítő szereplők megszólalásaiban, ami által a szöveg élővé és átélhetővé válik. Ehhez az alaphoz többnyire igényes színészi játék párosul. Az első felvonásban Csomós Mari Iokasztéjában szépen rajzolódik ki a sokat szenvedett, kiszolgáltatott nő és anya karaktere, aki egyformán imádott fiainak konfliktusában két tűz közé kerül. Szeretetével nem tudja oldani a feszültséget, fiai semmibe veszik, ám kettejük elvesztését már képtelen feldolgozni, utánuk megy a halálba. A két fivér összetűzésének mögöttesét érzékletesen szemléltetik Klem Viktor ideges, néha szinte hisztérikus kifakadásai Polüneikész alakjában. Szó sincs itt a nép szolgálatáról, a trónviszályt puszta hatalomvágy, gyerekes versengés okozza, ami azonban Théba egész államát veszélyezteti. Kulcsfigura Kreón (Szervét Tibor), akinek alakja hatásosan mutatja be a zsarnokká válás folyamatát, amely során meggyőződése vak hitté válik. Senkire nem hallgat, a félelemre alapoz, míg végül egészen odáig jut, hogy a „rend” érdekében hozott törvénye saját fia halálához vezet.
Bizonyos karakterek azonban nincsenek eléggé kibontva, jelentőségük elsikkad az előadás egészét tekintve. Ilyen például Iszméné gyáva megalkuvóként megjelenő alakja, aki behódol az elnyomó hatalomnak, nem áll ki testvére mellett, csak mikor már meggyanúsítják. Ez a megjelenítés azonban félrevisz, hiszen Iszméné valójában a józan többség képviselője, aki bár behódol a hatalomnak, ezt nem gyávaságból, hanem családja és szerettei iránti féltésből teszi. Belső erkölcsi konfliktusba kerül, hisz tudja, hogy a behódolással csak élteti az elnyomó hatalmat. Átgondolva azonban a következményeket, a nyílt lázadást károsabbnak tartja. Ám mikor élesre fordul a helyzet, Antigoné mellé áll és a halált is képes lenne vállalni érte. A másik elhanyagolt alak Haimóné, aki az előadás végén jelenik meg Kreónt meggyőzni próbálván arról, hogy zsarnokoskodása összeomláshoz, Antigoné elítélése népfelkeléshez vezethet. Ez a pár perc azonban kevés ahhoz, hogy megjelenítse Haimón dilemmáját. Ő a mű egyik legnehezebb helyzetben levő szereplője, hisz a zsarnok tulajdon apja, akit tisztelnie kell, menyasszonyához, Antigonéhoz is erős szálak fűzik, mint végül kiderül, az öngyilkosságot is vállalja érte.
Az említett hangsúlyeltolódások mellett a rendezői koncepció meglehetősen sok felesleges elemet tartalmaz. Míg a félkör alakú alakú, amfiteátrumra utaló ülőgarnitúra szellemes ötlet, a szereplők magasított talpú cipője már teljesen felesleges. A műveltebb néző persze tudhatja (ráadásul Karsai György cikke kiválóan bizonyítja, hogy tévesen), hogy ez is az ókori előadásmódra utal, ahol minden színész ilyen cipőben, úgynevezett koturnuszban játszott, azért, hogy a közönség jobban láthassa. Ám még ha így is lett volna, ez a dráma befogadása tekintetében akkor is és ma is teljesen irreleváns. Másik felesleges elem a hullák visszahozása és csendben színpadra ültetése. Még ha részesei lennének egy dialógusnak, azonban puszta illusztrációként szükségtelenek, csak az amúgy sem túl nagy játékteret szűkítik. Maga Oidipusz megjelenése is kérdéseket vet fel, ugyanis panaszos szenvedésén kívül nem tevékeny résztvevő az előadásban. A dráma nélküle is pont ugyanannyira lenne hatásos, mint vele. Funkciótlan elem a Gyabronka József hírnökének hátán levő „Szeresd a szíved!” felirat is, ami ráadásul zavaró, hisz akaratlanul is jelentést keresünk benne, pedig a drámához kapcsolódóan semmit sem hordoz, éppen az is lehetne ráírva, hogy „Szeresd a hamburgert!”.
Fontos, bár kissé megfoghatatlan a hősök mellett megjelenő férfi (Gazsó György), nő (Martin Márta) és lányuk (Menczel Andrea) előadáshoz való kapcsolódása. Bár játékuk üdítő a szomszédot játszó Szombathy Gyulával, ám időnként a kar szerepében fogalmaznak meg általános igazságokat, néha, mint Kreón lelkiismerete, vagy mint a háborút elszenvedő, túlélni vágyó köznép értetlenkedő hangja jelennek meg. Abban, hogy az események a család nappalijában játszódnak, a mű aktualizálásának, közelebb hozásának vágya érhető leginkább tetten, más funkció nem igazán. Az előadás zárása kissé hirtelen és eléggé jellegtelen. Az apa reflektorfényben elmondott monológjának tartalma egyetlen, sablonos mondatban összefoglalható: „Hajrá fiatalok, bennetek minden bizodalmunk, építsetek egy új világot!” Ez a kifutás azért is zavaró, mert e mondattal szemben a Lány (Menczel Andrea) alakja alig kap teret az előadásban, keveset tudunk meg gondolatairól, és azokból is inkább az értetlenkedő gyerek, kamaszlány figurája rajzolódik ki, akit annyira azért még nem érint meg a dráma. Épp ezért talán hatásosabb befejezés lehetne egy, a Lány szájából elhangzó monológ, amelyben maga érez rá, hogy a világ sorsában valóban teendője van.
Összességében tehát az előadás ambivalens érzéseket ébreszt, és mintha kissé hagyatkozna a nézők olvasmányélményére, nem önálló opuszként, csak meglevő élményeket kísérni kívánó kiegészítésként jelenik meg. Mindennel együtt azonban nem haszontalan megnézni, mert ha nem is lehengerlő, kellemesnek kellemes.
