Elég különlegesen hangzik, ha azt mondjuk a Kolibri Színház legújabb kísérletére, hogy bábopera-tanmese, pedig ezzel még közel sem mondtunk el róla mindent. Az egyszerű, kedves és szórakoztató kis történet ugyanis egyszerre négy síkon játszódik: báb, operaénekes, bábszínész és videó négyese adja ki azt a közeget, amelyben egy Haydn-miniopera verseng az általános iskolás közönség figyelméért.
Novák János rendező párhuzamos szerkesztése több okból is előremutató törekvés. Egyrészt minőségi művészi eszközökkel elér egy olyan ingerküszöböt, amely bőven elég arra, hogy a mégoly szerteágazó és sajátos gyerekkoncentrációt is minden pillanatban le tudja kötni, másrészt ebben a két rövid felvonásban a gyerekek megismerkednek egy bonyolultnak látszó, de egyértelműen és tisztán összefüggő nyelvrendszer elemeivel. És teszik mindezt egy olyan műfaj segítségével, amelyhez a felnőtt társadalomban alapvetően konzervatív színházi attitűdök kapcsolódnak, és ritkán tűnik a művészet kikerülhetetlen alkotóelemének.
Miért ne lehetne a popzenével még csak részlegesen átitatott, a világ felé még nyitott szemmel és füllel, a konvencióktól még mentes gyerekközönségnek megmutatni, hogy az opera létezik, és valódi értéket képvisel, akár a szórakozás (bizony!), akár a tartalom terén? Természetesen lehet, csak a gigantikus műfaj elemeit adaptálni kell az új környezethez és célközönséghez. Ennek megfelelően az énekesek, Wágner Adrienn, Gál Gabi, Pataki Potyók Dániel, Kelemen Dániel és Kiss Tivadar végig együtt élve a történettel, finoman lekövetve a bábjáték folyamát, érthetően, és tisztán (bár néha kicsit halkan) éneklik a nem túl bonyolult, inkább csak jelzésértékű szövegeket, Oberfrank Péter pedig lágyan, játékosan pattogtatja végig a zenét, a nagyszínházi díszlet pedig a bábjáték színhelyévé lesz csupán. Az így kialakult egyveleg (amely a marionett-opera formai jellemzőit egyébként pontosan leköveti) meglehetősen sajátos hibridje lesz a színes-könnyed matiné, illetve a súlyos opera nagypolgári miliőjének, amelyben jóságos, rafinált vagy gonoszságukban is kedves figurák mesélnek a féltékenységről, a haszonlesésről és a szerelemről.
Hogy mégsem a történet, hanem sokkal inkább a forma kösse le a nézők figyelmét, arról a prológ gondoskodik, ahol gyakorlatilag minden fontosabb információt megtudunk a cselekményről, hogy utána az előadásnak ezzel a részével ne nagyon kelljen foglalkoznia a nézőknek. Talán éppen ezért fájlaljuk egy kicsit a bábjátékon belüli formaszabadság kiteljesedésének részleges hiányát, a gyerekszívnek (is) kedves poénok kisebb arányát. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szellemes a bábjáték, és Török Ágnes valamint Szívós Károly ne játszana hibátlanul, sőt bámulatos könnyedséggel, eleganciával és pontossággal a bábokkal, csak hiányzik az előadásból a kitörő kacaj, holott erre vannak nyilvánvaló kísérletek a színpadon, és elvitathatatlan, hogy egyszer-kétszer ez sikerrel is jár.
Ami még némileg a levegőben lóg, az az előadás kerettörténete, miszerint Mária Terézia jön megnézni ezt az operát, amit látunk, és neki kellene elénekelnünk egy pár soros dalt, amelyet bár érthetően énekelnek a színészek, nehéz lekövetni, és a premieren még nem sikerült megteremteni azt a hangulatot, amelyben a bevonásnak ez a formája valódi életre tudott volna kelni. Ennek egyik oka a nehéz dallam, a másik a műfajból adódóan nehezebben érthető (bár kivetített) szöveg lehet, valamint a kerettörténet nem elégséges súlya.
Mindezzel együtt az Aki hűtlen, pórul jár joggal számíthat a célközönség figyelmére: a nézők játszi könnyedséggel merülhetnek el nem csak egy összetett formanyelv, hanem egy porosnak bélyegzett műfaj élettel teli világában is.