Mi van, ha életmentő erkölcsi lózungjainkra épült kártyavárunk leomlik, öncsaló üres frázisaink hamissága kristálytisztán kezd zakatolni a fülünkben, és eltűnik a homok, amibe beledughatnánk a fejünket? Mi történik akkor, ha kénytelenek vagyunk belenézni egy olyan tükörbe, amiben csak akkor kezdenek el körvonalazódni kontúrjaink, ha illúzió-maszkunk elkezd mállani? Mi történik velünk, ha a talaj egy pillanatra kicsúszik a lábunk alól, és kénytelenek vagyunk szembenézni a legrettegettebb kérdéssel?
A 2001-ben kirobbant Fekete Angyal-ügy nagy port kavart a közéletben, és számos fórumon megannyi válasz született az eutanáziával vádolt ápolónő tevékenységére, akit végül tizenegy év börtönbüntetésre ítélt a bíróság. A történet mögött rejlő drámai erőt Sopsits Árpád fiktív történetbe csomagolta, és a Budapesti Kamaraszínház Ericsson stúdiójában színpadra vitte, amely előadás egy magányos ápolónő és négy beteg kapcsolatát bontja ki, miközben végigzongorázza a sztenderdmód elfogadott „élet értelme-praktikákat”, hogy azokat porig rombolja, és feltegye a kérdést: akkor mi van helyette?
A darabnak rendkívül következetesen felépített, kontrasztokra és repetitivitásra épített dramaturgiája van, amely nem engedi a nézőt félvállról odavetett ítéletszerű féligazságok hangoztatására, hiszen nem csak Kálnai Andrea ápolónő (Szőlőskei Tímea) életét és motivációit ismerjük meg, hanem a négy beteg életről alkotott képzeteit és személyiségüket is. Az így felvázolt kapcsolatok árnyaltak és összetettek, Jó és Rossz megszűnik abszolút fogalom lenni, az Isten-kép pedig kezd szép fehérből lassan szürke árnyalatot ölteni. A csak fekete-fehérben gondolkodó, érzéketlen ráció világa (az orvos és a többi ápoló – Újvári Zoltán, Kovács Ferenc, Nagy Cecília) küzd a tónusos érzelmek és valódi emberség dimenziójával (a betegek és Andrea).
A felvázolt életek egytől egyig kibelezett kókuszdióra hasonlítanak, akik nem hajlandóak tudomásul venni a páncéljukon éktelenkedő lyukat. Flóra (Szilágyi Zsuzsa) élete egyetlen öröme a macskája, nincs senkije és semmije, az élet úgy szaladt végig mellette, hogy sosem keresztezték egymás útját. Teri néni (Tímár Éva) egész életét a test rabságában élte, öregségére a temérdek lángoló hús-szerelemből egy sem maradt, csak boldogtalan életének lenyomata: a házsártosság. Zoli bácsi (Cs. Németh Lajos) a vallási hittel bástyázta körül magát, miközben megfeledkezett annak valódi tartalmáról. Kata (Stefanovics Angéla) pedig, igaz, még szinte gyerek, de személyisége ugyanazon fals minták szerint épül fel, amit a darab annulálni hivatott. Az ő haláluk és Andrea képzeletébe való visszatérésük számos olyan fogalmat megkérdőjelez, amit a keresztény kultúrkörben evidenciának veszünk, és dermesztő jelentésükkel nem is foglalkozunk. Ilyen például az örök élet, ami legyen akár a Mennyországban, akár a Pokolban, mégiscsak a végtelen: a soha el nem múló, a beláthatatlan!
Az előadás kapcsán szédítő és félelmetes mélységeket járhatunk át, még akkor is, ha Sopsits Árpádnak láthatóan szűk keretek között kellett színpadra vinnie darabját, amiben temérdek kihasználatlan (vagy csak félig kihasznált) potenciál maradt. A groteszk, bár megjelenik, akár Valkay Pál és Szabó Margaréta figurájára gondolunk a Halál szerepében, akár a különböző stílusban előadott dalbetétekre, sokszor halvány és erőtlen marad. A dalok töményebb zenei késérettel és a groteszkből levezethető színpadi mozgással sokkal hatásosabbá válhattak volna, és akkor talán az első felvonás lefestő jellegű, lassabban csordogáló jelenetei is friss energiával teltek volna meg. Sajnos a karakterek sem csillognak kristálytisztán, erejüket sokkal inkább sorsuk és erős szövegük, semmint a színészi játék adja. Ez alól üdítő kivétel Tímár Éva játéka, akinek sikerül megteremtenie azt az ambivalenciát, amellyel a néző beleesik abba az erkölcsi dilemmába, hogy nem sajnálja Teri néni halálát, Cs. Németh Lajos vaskos iróniával előadott Purgatórium-monológja, és Stefanovics Angéla beesett szemű, olykor szívszaggató rákos kislánya.
Az előadásban a patetizmus és a vulgaritás ugyanúgy elfér egymás mellett, mint a valódi és a groteszk drámaiság. Ezért, vagy a Kamaraszínház közönségének kissé szokatlan formai elemek miatt elvetni a feltett kérdéseket nem érdemes. Nem lesz könnyebb ezekre válaszolni sem infúzióval a karunkban, sem egy óvóhely mélyében, sem a szembejövő kamion reflektorát bámulva.
