Színes, szagos, zenés, táncos, „kint”-es, „bent”-es, valóságsós, kamerás, mikrofonos, bule-boxos, monológos, dialógos, evős, ivós, szeretkezős és egyáltalán. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. A főként régi krétakörösökből és „barátaikból” álló stáb bevisz minket a pesti éjszakába. De ez csak ürügy, mely mögött nem annyira a társadalomkritika, mint az önsajnálat és a kétségbeesés áll. Inkább bolhapiac ez, ahol színészeket lehet vásárolni? fogyasztani? – valami ilyesmi.
A Nagy Fruzsina és Láng Annamária által rendezett, 2007-ben létrejött előadás most újragondoltatott a Trafóban apró személyi változtatásokkal, de egyébben nem nagyon eltérve az előző verziótól. Az igazán humoros és szórakoztató interpretáció egyetlen, de sajnos leplezhetetlen hibája, hogy időnként úgy tesz, mintha mély tartalom rejtőzne mögötte, ez azonban nincs ott, nem képes túlmutatni önmagán. Nincs igazán eleje, vége meg pláne nincs, jelenetek, időnként életképek folyama, amelyek, úgy tűnik, véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Mintha kinyitnánk egy Pesti Estet, és rovataiból csipegetnénk: sport, egészség, szórakozás, erotika, komoly- és könnyűzene, lakáshirdetés stb. Amibe épp beleolvasunk, elénk tárul. Legékesebb, és talán túl direkten is elénk dobott bizonyítéka annak, hogy az előadás a pesti éjszaka (egyébként helyenként fájdalmasan valóságos) jelenetein túl egész egyszerűen magukról a szereplő színészekről szól, a kezdés, ahol mindenkiről egy valóságshow-ba illő kisfilmet láthatunk, ahol saját nevükkel, becenevükkel ellátott melegítőkben, mint egy-egy versenyző jelennek meg, akire akár szavazni is lehetne. Bár az előadás valóban két óra folyamatos nevetést garantál, ötleteiből sokat láttunk, hallottunk már, elég, ha csak az előadás elején, a közönséget aktivizálandó „Nincs valakinek egy ötvenese/cigije/tüze?” kérdésekre, vagy a megelevenedő csocsóbábukra gondolunk. A jelmezek zseniálisak a köbön (már ezekért is érdemes megnézni), de funkciójuk megáll a puszta nevettetésnél. Mindemellett egyfajta technikai tobzódás is jellemző, ami lehetővé teszi, hogy az előadás egyszerre, vagy felváltva kint, a Scherer Péter által vezetett taxiban és bent, a színházteremben zajlódjon. A kamerákon, mikrofonokon, és kivetítőkön túl a darab kész kiselőadás a modern videó- (elsősorban a blue box) technika működéséről és felhasználási lehetőségeiről.
Az alakítások tekintetében azt lehet elmondani, hogy sokak csak mint a jelmezek viselői jelennek meg, szövegük alig van, és ha van, az sem különösebben kiemelkedő, vagy érdekes, maximum vicces. Kiemelendő Mucsi Zoltán és Tóth Orsi telefonszexnek induló dialógusa, ami fájdalmas igazságra, világunk elidegenedésére és dehumanizálódására hívná fel figyelmünket, de az előadás egészének kabaréjellege, az előtte és utána következő szkeccsek miatt jelentősen veszít súlyából. Scherer Péter és Terhes Sándor szereplésétől a taxiban az elején egyfajta ellenpontot, elvontabb gondolatiságot várunk, nem igazán értjük, Terhesnek mi a baja önmagával, aztán egy idő után, mintha egyszerűen elfáradnának, és innentől a taxi mintegy a kinti jelenetek egyszerű helyszíneként van ott, használják, ahogy a lámpákat, kamerákat és kész. Csákányi Eszter állandóan nevettet, leginkább humorával és öniróniájával van jelen (rapje felejthetetlen és utánozhatatlan), illetve, mint az általános elhízás megtestesítője. Péterfy Bori egy számot énekel és azon kívül mintha nem is lenne itt. Láng Annamária skizoid, lakáskereső monológja vicces, jól ki lehet nevetni a megjelenített karaktereket, de kissé mégis erőltetettnek hat. Ő még kellékként is fontos, amikor a blue box vásznaként „keblére öleli” a világot. Tilo Werner és Katona László kissé elhanyagolódnak, gyakorlatilag csak zenészként és énekesként vannak jelen, Sivak Drazen pedig csak azért érdekes, mert horvát. Az előadás miértjét leginkább a Rába Rolanddal készített, kivetítőn bejátszott álinterjú mondja meg: itt vagyunk mi, a tehetséges színészek, akik, mint láthatjátok, mindent képesek megcsinálni a zenés bohóckodástól a legmélyebb monológokig, mégis alig kíváncsi ránk valaki, tessék, vegyetek meg!
Nagy probléma, hogy mind az interjú, mind az előadás egésze mögött ezen az igen leegyszerűsítő és közhelyes gondolaton túl mély kétségbeesés érezhető a színészeknél önmagukkal és az egész színházzal kapcsolatban. Mintha egyáltalán nem látnának a megoldást, alternatívát. Csak önsajnálat van és kész. Igaz, hogy nagy krízisben vannak, hiszen a Krétakör nem létezik már a korábbi formában, de a helyzet talán mégsem olyan borús (hisz a nem túl alacsony jegyár ellenére is teltház volt a Trafóban), legalábbis nagyon remélem. De az én reményemnél százszorta fontosabb, hogy ők bizakodjanak. ► (ég)