Könnyed édesség, amely azonban nem egyszerű desszert. Vidám, ötletgazdag, vígjáték, mely önmaga parodizálásán kívül kedvesen tart görbe tükröt a sznob, valóságtól elszakadt értelmiség és az erősen alulművelt „nagyközönség” elé egyaránt. Üdítő kikapcsolódás, ám a humor eszközével kegyetlenül rámutat arra, képes az ember mesterien elaltatni valódi érzéseit, egyéniségét, és belefásulni egy hamis, felvett életmódba, csupán azért, mert ez könnyebbnek tűnik, mint időnként egy pici áldozatot vállalni.
A Kamaraszínház Shure Stúdiójának befogadott produkciójában, Quintus Konrád rendezésében két magányos emberrel találkozunk. Az egyikük túl sok „kedves ismerőssel” rendelkezik, ettől azonban egyre inkább egyedül van. Ő Anna, a prostituált (Fehér Anna). A másik egyszerűen azért van egyedül, mert nem ebben a világban él, tudatosan bezárkózott az elefántcsonttoronyba. Ő Armando, az író (Lux Ádám). Na de nem ez a pláne, hanem az, hogy szomszédok. Nyugodtan léteznek egymás mellett (pontosabban: alatt és fölött), míg Anna egyszer végzetes hibát követ el: szokatlan zajaival megszakítja írónk egyik alvási fázisát. Ettől kezdve képtelenek elszakadni egymástól.
Picit My Fair Lady-s, picit Pretty Woman-es az alapötlet, de mégsem „egykaptafás” a történet. Ez sok összetevőnek köszönhető. Például a nem annyira sematikus helyzetkomikumnak, a szellemes szójátékoknak, illetve a helyszín egyedi hangulatának. Ugyanis a történet egésze Anna lakásán játszódik, és a stúdió méreteiből adódóan valóban úgy érezhetjük, mintha mi is a lakás egyik foteljében ülnénk.
Nem biztos, hogy érdemes különösebben mély, kifacsart gondolati játékokba belemenni, mert talán az előadás fő célja nem is a nagy filozófiai kérdések hánytorgatása, hanem a szórakoztatás. Mégis van egy-két dolog, amire az előadás felhívhatja a figyelmet. A színészek két tipikus karaktert, sőt világot jelenítenek meg igen érzékletesen. Anna a valóságshow-kon, pletykalapokon, szappanoperákon fölnőtt 21. századi ember archetípusa, aki „shoppingolni” jár a plázába és nagyon jókat nevet és sír az amerikai tömegfilmeken. Emellett szakmája, a prostitúció szimbolikusnak is tekinthető, hisz mindazok prostituáltak, akik a szürke középszerű világban és társadalmi rétegben aprópénzre váltják tehetségüket, egyetlen vezérelvük a jövedelem magassága. Legyen szó akár egy multicég vezetőiről, akár a bárgyú reality show-k „sztár”-jairól. Az író mindezek ellenpontja, aki felfedezvén világunk ilyen defektjeit, kiábrándul és megpróbálja magát teljesen elszigetelni a külvilágtól. Ennek ellenére Armando kénytelen mégis része lenni az általa kirekesztett világnak, pocsék tömegsztorikat ír, hisz éhen halni mégsem lehet. Ez a kényszer megvan Anna életében is, mert, mint kiderül egész családja anyagi biztonságát ő teremtette meg.
Mégis mindketten belesimulnak a választott életformába, mert ez sokkal egyszerűbb, mint szembenézni a problémákkal és önkritikusnak lenni. De találkozásuk hajnalán felébrednek, meglátják egymásban saját hibáikat, és többé már nem tudnak visszaaludni előző életükbe. Mind Fehér Anna, mind Lux Ádám játéka nagyon precíz és igényes, de egy percig sem válik természetellenessé. Mindkét figura hiteles és eleven, valóban két köznapi ember életét látjuk, akikben mégis tükröződik az egyetemes. Emellett játékuk hallatlanul jól érezteti még azt a makacsságot is, amivel mindannyian ragaszkodunk egy-egy szokásunkhoz, anélkül, hogy belegondolnánk, van-e értelme, vagy nincs. A két karakterben feltűnik még az arisztokratikus tudományosság és a dacos tudatlanság ellentéte, vitája is. Az összeütközés egy lehetséges konklúziója, hogy találjuk meg az egyensúlyt, legyünk kellően műveltek, de természetesek is. (Lehet, kicsit mégis filozofikusabb ez az előadás?)
A zárás (romantikus „happy end”) kifigurázása is talán azt erősíti, hogy jobb lenne, ha kicsit feleszmélnénk. Ám ezek után is azt mondom, hogy elsősorban egy hallatlanul szórakoztató komédia, amit mindenképp érdemes megnézni. Hisz akár annak a bizonyos ébredésnek az első lépése is lehet.
