Az előadás egy fiatal, „hippi” lány és egy idősödő rendmániás férfi találkozását, majd egymásra találását dolgozza fel. A kilenchónapos terhes lány, aki cigarettázik és alkoholizál, egyszer csak megjelenik az élére vasalt ingű férfi lakásán, aki ettől a perctől kezdve szárnyai alá veszi. Innentől követhetjük nyomon a két merőben ellentétes életút, gondolkodásmód és személyiség kapcsolatát. Mindez az alkotói szándék szerint meg van spékelve egy jó adag humorral, ami a karakterek jellemző tulajdonságainak eltúlzásából kellene, hogy fakadjon.
Ez azonban egy igen nehéz ügy, ugyanis ezek a jellemző tulajdonságok nem túlzottan viccesek, sokkal inkább sajnálatra méltók. Mert hát miért is lenne vicces egy kábé 20 éves, kilenchónapos terhes anya, akinek senkije sincs, akire számíthatna, és szinte talajtalanul tengődik-lengődik a világban, amiről teljes mértékben negatívan gondolkodik. Mindezek mellett: nincs otthona, ahova megszülhetné gyermekét, feszt piál és pöfékel. Az egyetlen talán pozitívnak mondható tulajdonsága, hogy állítása szerint nem hagyja, hogy befolyásolják, és nem szeret kompromisszumot kötni (azért készséggel beköltözik a férfi lakásába, és nem tagadja meg az ezzel járó előnyöket sem: étel, ágy, ruha). De az idősödő, elvált, egyedülálló férfin sincs nagyon mit kacarásznunk: egy hivatalban dolgozik és csak a munkájának él, minden egyes napja ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik. Mindenki előtt meghunyászkodik, és elviseli, hogy őrá zúdítsanak minden problémát, miközben még a sajátjaival sem boldogul. Azért neki is van egy jó tulajdonsága, a naiv jószívűsége. Persze lehet, hogy valaki szeret nevetni az ehhez hasonló, sokkal inkább sajnálatra méltó mint szórakoztató karaktereken...
A történet lényegi része túlzottan sablonos: nagy találkozás, viták, mély érzelmek, elbizonytalanodás, a többi pedig már sejthető. Hogy a rendező, Balázsovits Lajos mi többet hozhatott volna ki a színdarabból, megválaszolatlan kérdés marad. Ugyanis ezzel, hogy felvet sok-sok problémát, amelyekkel a mindennapjainkban bármikor találkozhatunk, de nem kezd velük semmit, csak kineveti és kinevetteti őket, nem hagy maradandó élményt egy érző szívű befogadóban.
Mindössze három színész lép színpadra az előadás során. Nehéz munkájukat megítélni, mert már az alaphelyzetből adódóan szinte lehetetlen a feladatuk. A természetellenes nevettető túlzottságot kell teljesen természetesen eljátszaniuk. Goztola Krisztina csapongó mozgásával, a hízelgőtől a hisztérikusig terjedő hangszínével a feladathoz mérten egészen hitelesen alakítja a lázadó, kiforratlan lányanya, Louise karakterét. Lukács Sándor nála érzékletesebben képes végigkövetni a személyiségváltozást, amin az idősödő férfi, George keresztülmegy. Eleinte precízek mozdulatai, visszafogott a hangja, később egyre agresszívabbá, bizonytalanabbá válik. Jánosi Ferenc mellékszereplőként a lány egyik szeretőjét, Daveyt személyesíti meg, a maga természetes flegmaságával, lazaságával.
Menczel Róbert díszlete sem visz több színt az előadásba. Egy teljesen egyszerű nappalival összenyitott konyhában játszódik minden, ami bár ízlésesen van berendezve, és mutatja George mérhetetlen rendmániáját, más funkciókat nem lát el. Daróczi Sándor jelmezeiben már több fantázia van. Ruhái alapján mondhatnánk, hogy ruha teszi az embert, vagy talán inkább, hogy ember teszi a ruhát. A jelmezek felszínen is közvetítik a befogadó felé a szereplők egyéniségét.
Végkövetkeztetésként az előadás legnagyobb pozitívuma talán az lehet, hogy ez a két ember egymással találkozván rádöbben saját hiányosságaira, amikkel nagy nehezen szembe is néznek, és talán megváltozik fekete-fehér világnézetük is. A kirakatba helyezett, szerencsétleneken való élcelődés és kacagás viszont semmivel sem indokolható.