Arisztotelész Poétikája szerint a művészet lényege az, hogy gyönyörködtessen és tanítson is egyszerre. A Magyar Színház politikája azonban nem a Poétikát követi, mert ők célul csak a szórakoztatást tűzték ki. Kérdés: ez elegendő-e? A mellékelt ábra alapján (teltház, lelkes közönség) igen, valamilyen szinten elegendő, az emberek egy része azt várja a színháztól, hogy emelje őt ki a mindennapokból, hogy elfelejthesse gondjait és feloldódhasson egy összekuszálódott cselekményben, egy jellem- és helyzetkomikummal telített vígjátékban.
A kikapcsolódás tényleg minden szempontból adott. A történet ott játszódik a felszínen, a szemünk előtt, nincs semmi, amit meg kellene fejtenünk, amin gondolkozunk kellene. Mindössze talán annyi, hogy akkor most ki kinek a törvénytelen gyermeke, az anyja, az apja, a szeretője, a felesége, vagy ki terhes. Az idő múlásával azonban rá kell döbbennünk arra, hogy ez szinte lehetetlen, majd úgyis minden megoldódik, és akkor majd megértjük, hogy mi a cél ezzel a totális kavalkáddal.
Van nekünk egy gyönyörű titkárnőnk, akibe mindenki szerelemes: az idősödő vezérigazgató, annak fia és még a könyvelője is. A szőke szépség azonban tehetetlen, mindegyikük udvarlását fogadja, sőt viszonozza érzelmeiket, mert nem akarja, hogy elbocsássák állásából, igaz szerelemet azonban csak a könyvelő iránt táplál. Hozzájuk csatlakozik a vezérigazgató lánya, aki külsőre egy rideg, megközelíthetetlen nő, de belül azért igencsak dúlnak benne az érzelmek. Mindenki konfliktusban áll mindenkivel, öröksége, érdekei, szívfájdalma, múltja okán. Szükség van tehát valakire, aki mindent megold. Ő pedig nem más, mint Máli néni, a vezérigazgató nyomorúságban élő nagynénje. Azonban ahelyett, hogy rögtön hozzáfogna az összegabalyodott szálak kibogozásához, inkább mindent megbonyolít még egy kicsit, hogy az összes szereplőt valamilyen érdek fűzze őhozzá, azaz a megoldáshoz. Ennek oka pedig az, hogy Máli néni nagyon rossz körülmények között él, és a rokonoktól várja az anyagi támogatást, segítsége fejében, mert van egy férje, akit teljes szívéből szeret, még idős korában, szegénységében is, annak ellenére, hogy a bácsi elméje már nem teljesen tiszta.
Az előadás karakterei a végletekig kidolgozottak, és a színészek teljes beleéléssel tudnak azonosulni velük. Játékuk felemeli az előadást, és leköti a nézőközönség figyelmét. Nem lehet kiemelni közülük senkit sem, mivel remekül dolgoznak együtt, segítik, kiegészítik egymást, nem hibáznak és képesek bejátszani az egész színpadot. A díszlettervező, Szlávik István találékonysága eredményezi, hogy a színészek teljes mértékben ki tudják használni a teret (még a csilláron is csimpaszkodnak, sokféleképpen tudnak távozni a színről). A jelmeztervező, Kárpáti Enikő ruhái figyelemre méltók, jól tükrözik a társadalmi különbségeket a rokonok között, és összhangban vannak a színészek által megformált karakterekkel. A rendezőt, Guelmino Sándort már sokkal kevesebb dicséret illeti. A helyszínek váltakozását nem tudta ötletesen megoldani, ugyanis mindig mikor az irodából Máli néni lakhelyére kerül át a cselekmény, leereszkedik a függöny és a néző ül a sötétben, bambul maga elé és várja a folytatást, amíg a színpadot átrendezik (aláfestő zenét azért hallgathatunk, ami elnyomja a bútortologatást). Ez a megoldás azt az érzést erősíteni az emberekben, hogy színházban vannak, és néznek egy cselekménysorozatot, nem pedig azt, hogy egy történet részesei, legalábbis kukucskálóként.
Távozás közben, amíg megkapjuk a kabátunkat és eljutunk az ajtóig, bőven ki tudjuk elemezni az előadást. Kiérve a színházból persze jó kedvünk van, mert mögöttünk van másfél óra felhőtlen kacagás, de megeshet, hogy másnap, mikor megkérdezik tőlünk, hogy „na és milyen volt a színház?”, csak ennyit tudunk mondani: „a színészek fenomenálisan játszanak, amúgy vicces”. Talán itt merülhet néhányunkban fel az igény, hogy mégis inkább Arisztotelész... ► (se)
