Lezüllött kisemberek, kisemmizett nemesek, piti tolvajok, rablók, kéjencek és hamiskártyások alkotta már-már romantikus közösség adja meg az alaphangulatát Gorkij drámájának, amelyet a József Attila Színház közönsége nem éppen hagyományos színházi formában, a mozgásszínházhoz közelítő feldolgozásban láthat. Az esemény különlegességét jelenti, hogy a szokatlan színpadi nyelvezet mellett a markáns szerzői jelenlét is rajta hagyja nyomát az előadáson, hogy Gorkijt új, szokatlan környezetben értelmezze.
Horváth Csaba rendezőtől nem idegen, hogy az éppen feldolgozni kívánt tartalmat a saját képére formálja, és ahogyan a Kalevalából környezetvédelmi röpiratot, úgy az Éjjeli menedékhelyből vélhetően egyfajta antiglobalista kiáltványt kívánt faragni, ám míg az előbbinél az egyes elemek jól passzoltak egymáshoz, addig ez az előadás sokkal széttartóbb, és ekképpen kissé zűrzavaros lett. Pedig maga a mozgásszínház most is viszonylag jól működik, és a rengeteg öncélú mozgáskombinációt szívesen feledteti a néha igen jól eltalált, látványos és a karakterekhez hozzáillő, „mesélő” koreográfia, bár a szokatlanul sok szöveg ezúttal eltereli a figyelmet a fizikai elemekről.
A koncepció, hogy a társadalom legalján lévőket egy óriási McDonald’s étteremben zsigerelje ki a ház gonosz ura, akár demagóg is lehetne, de valahogy ebben a formanyelvben nem tűnik annak, és így könnyen kiemelhető az eltiportak közül a Ronald McDonaldnak öltöztetett Luka (Méhes László), ami így egyben egy felvonásig izgalmas tud maradni. Ám ez a dolog egészen addig működik, ameddig meg nem próbáljuk összetenni a humanista szózatokat zengő, a körülötte lévő életeket jóhiszeműen felforgató öreget, illetve a jól ismert Ronald-figurát, amely egész egyszerűen nem ad ki eredményt. Minden bizonnyal iróniának kellene áthatnia a jelenséget, de ebből vajmi kevés szivárgott át az erkélyre, ami azért aggályos, mert az egész történet ezen a karakteren keresztül értelmezhető. Méhes László hiába csinálja meg precízen a mozgássorozatot, és mondja el tisztességesen a szöveget, annyira zavaró a kódolt párhuzam, hogy minden erőlködése kudarcba fullad, és ugyanez mondható el a többi színészre is, akik végig koncentrálva és nagy energiákat megmozgatva küzdenek meg a feladattal, ám erőfeszítéseik meddők maradnak.
Így nehéz is lenne bármilyen értelmezést gyártani, de az biztos, hogy valami izgalmas dolog veszett el az éterben, amiért kár. Így megmarad jó emléknek a küzdés a titokzatos Ronald McDonalddal, valamint a felvonások végére ütemezett hatásvadász zenével és mitikus énekkel kísért nagyjelenetek. Persze, megoldás lehet, hogy van.