A Nemzeti ezúttal is saját technikájának bűvöletébe zuhant. Weöres Sándor kedves gyermekdarabjából színes-szagos, technikai bravúrokkal teli cukormáz született. Egy dologról feledkeztek meg: a gyerekek fantáziája ismer legkevésbé határokat. Kitalálják és megértik ők a mesét funkciótlan kellék- és díszlethalmozás nélkül is. Ez nem segítség, csak szájbarágás.
A történet aranyos, alapvetően népmesei elemekből építkezik. Magyarország fejedelme Jégapó, az ő lánya Pávaszem, akinek kezéért a világ leggazdagabb és legnagyobb uralkodói: a kínai császár, a krétai király és a szerecsen fejedelem versenyeznek. Pávaszem azonban mindig csak a Holdat bámulja, szerelme után áhítozik, aki nem evilági lény. Ő a holdbeli csónakos. A kérők azonban hajthatatlanok és elhatározzák, minden áron megszerzik maguknak a királylányt. Ekkor kezdődik Pávaszem kalandokkal teli menekülése három segítőjével, Vitéz Lászlóval, Bolond Istókkal és Paprika Jancsival.
A cselekmény tehát kellemes kikapcsolódást ígér, ám a megvalósítás sajnos túl megy a precízen, inkább szolgaivá válik. Bizonyos részek ugyanis egyszerűen nem kellenének az előadásba, főként azért, mert a célközönség, a gyerekek még nem rendelkeznek hozzá megfelelő ismeretekkel. Ilyen például mikor Pávaszemet a krétai király rabolja el és a tengeren találkoznak egy másik hajóval, rajta Szép Helénával. Nem várhatjuk el, hogy a hat-nyolc éves gyerek értse az Iliászra és az Odüsszeiára tett utalásokat, ezek nélkül viszont a jelenet egésze nyugodtan elhagyható, még ha Weöres így írta is meg. Ilyen ókori elem az is, hogy Pávaszemet a krétai király bezárja a labirintusba. Itt azonban nem ez a probléma, hanem, hogy a Pávaszemet megmentő Vitéz László (Stohl András) női ruhában előadott magánszáma erősen emlékeztet egy kivénhedett transzvesztita produkciójára. Itt tehát megint kicsit kiesünk a vállalt műfajból, a gyerekelőadásból.
Ám a rendezés nemcsak ezen a területen vét hibát. Központi gond a már említett technikai bravúrok felesleges halmozása. Ennek egyik emblematikus példája, mikor Pávaszem tűzbe készül ugrani. Vannak itt őserdei majmok, zenei és fényeffektek, melyektől az egész egy zavaros kavalkáddá válik, ahol már nem is érteni, mit beszél a királylány. Másik gyönyörű példa újra a hajós jelenet Helénával, ahol a tenger többszörösen megjelent, nehogy a szegény gyerek ne tudja, miről van szó. A hajó aljára festett hullámok mellett a színpad közepére fényjáték vetítette a víz csillogását, és ha ez még mindig nem egyértelmű, a színpad elején egy keréken forogva delfinek ugráltak ki a vízből.
Mindezek mellett a dramaturgia is nagyot bicsaklik az előadás végén. A keretes szerkezet felesleges erőltetése miatt ugyanis az utolsó, zenés, táncos, bohókás jelenet után (ami tökéletes zárás lenne) az előadás folytatódik. A záró képben pedig a (kezdéshez hasonlóan) a hintázó Gáspár Sándort és Szarvas Józsefet láthatjuk.
Az alakítások alapvetően igényesek, aranyosak, értékükből csak a rendezés hibái vonnak le. Kiemelkedő Stohl András jószívű, tökkelütött Vitéz Lászlója, Vida Péter félős Bolond Istókja, no és persze a csekély értelmű Paprika Jancsi Mészáros Tamás megformálásában. Alapvetően az ő hármasuk viszi a hátán az előadást a gyerekek nagy örömére.
Zárásként már csak annyit mondanék, hogy ez a majd három óra talán kicsit sok volt a gyerekeknek. Persze lehetséges, hogy csak egy jobb interpretációra lenne szükség, ami végig le tudja kötni őket, de talán még így is sok lenne. Néhány vontatott jelenet felpörgetése és a felesleg elhagyása segítene legtöbbet.
Sokat ígér tehát az előadás, de keveset vált be.