7óra7

Ha a test követel
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Ha a test követel

2010. 10. 03. | 7óra7

A különféle dogmáknak való megfelelés vagy élés deformáló hatása mindig jó téma. Apropója lehet olyasmik boncolgatásának, mint az élettől való menekülés, önsanyargatás, önbecsapás, vagy épp a hatalom kérdésköre. A kaposvári egyetem végzős színiiskolásainak előadása szól ezekről is, ahogy még jónéhány más dologról is, csak mindezt érthetetlenül elnyújtva, és nem túl frappáns formában.
A történet mozgatórugója egy bujálkodó, de lelkében valóban hívő pap, aki elfogadja, hogy teste is éppúgy az övé, mint a lelke, valamint egy gnóm, vénlány korára is érintetlenül maradt zárdavezető nővér, aki nem birkózván meg a testből fakadó konfliktusokkal, skizofréniába hajszolja magát. Középkori nyelven az annyit jelent, hogy belészállt az ördög, és a nővér a hírhedten szép, ámbár általa sosem látott papot, Grandier-t teszi meg bűnös gondolatainak vétkeséül. (Ez egyfajta dögöljön meg a szomszéd tehene effektus, hárdkór-kiadásban.) Persze, az életet szabadon élő és emellett sikeres Grandier sokaknak csípi a szemét, sőt egyre bővül irigyeinek és rosszakaróinak száma a világi életből is.
John Whiting drámája a katolikus egyházat lelketlen, hatalmaskodó intézménynek, az istentelenségét fű alatt nyíltan vállaló, de az érdekek által jól egybentartott rendszernek mutatja be, amiben az eszmét szerencsésen kihasználókon kívül nem kaphat helyet senki. Ez az álláspont kétségtelen részigazságtartalma mellett nem mondható túlzottan újdonságnak, ám úgy tűnik, Keszég László rendező mégis mindent el akar mondani ezzel kapcsolatban, ráadásul mindent szövegszinten. Ebből következően az előadás didaktikus, dagályos és hosszú lett a megmarkolt tartalomhoz képest (dramaturg: Ari-Nagy Barbara), amelyet a színészi játék, és a rendezői ötletek tudtak volna kompenzálni, ám Az ördögök esetében ez sem történt meg.
A színészek, úgy tűnik, a technikai utasításokon, valamint néhány nagyon egyszerű instrukción kívül nem sokat kaptak, így valódi, élő karakterekről nagyon nehéz beszélni, mindössze egymással alig-alig érintkező karakterjegyek burjánzanak a színpadon. Ez alól kivétel Rák Zoltán Grandier-je, aki magához hű, mindennapi hőssé tud válni szerepében. A többiek közül ki jól, ki pedig kevésbé jól hozza azt a végtelenül primer szinten értelmezett figurát, amiből egyet-kettőt még elbír a színpad, de majd egy tucat ilyen alatt egyszerűen megrokkan, ha nincs meg hozzá a megfelelő keret. Pedig néhány ötlet arra utal – akár a tévéshow-szerű ördögűzés, akár a skizó nővér gollamos megnyilvánulásai, amelyet Téby Zita hoz kellemesen abszurd szinten –, hogy a keret megteremtésére volt kísérlet, de az is biztos, hogy ez kísérlet maradt csupán.
Így történhetett, hogy a politikai, teológiai és pszichológiai szinten is jól használható alapanyag mindössze annyit tudott magáról bebizonyítani, hogy ezekkel a lehetőségekkel mind rendelkezik, ám aspektusválasztás nélkül erőtlen, és valódi, ám releváns tartalom nélküli textussá tud válni. A szövegszintű ábrázolás pedig többnyire még azokat a mondatokat és jeleneteket is agyonnyomja, amelyek valódi erővel bírtak volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr308003229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása