7óra7

Fekete kérdés?
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Fekete kérdés?

2010. 10. 03. | 7óra7

Külső szemnek, aki nem él, vagy élt, vagy nincsenek hozzátartozói a határ menti területeken, ellentmondásosnak tűnhet az ottlét. Az előadásban leginkább Erdélyről és a Partiumról beszélnek, úgyhogy konkrétabban: gondoljunk csak bele, milyen lehet Marosvásárhelyen felnőni, ahol a hivatalos nyelv a román, de a lakosság egy jelentős része magyar anyanyelvű, vagy magyar családból származik. Vagyis váltogatni kell a nyelvek között, akár még az identitások között is. Felületes szemlélőnek akár még romantikusnak is tűnhet ez a fajta életmód, de közelről megnézve, egy kicsit áttekintve a történelmet, rögtön nyomasztónak és gondterhesnek mutatkozik. Jöhetne még, hogy pláne ma, és tényleg, pláne ma, amikor minden egyes szót meg kell válogatni, amikor a határon túli magyarokról beszélünk, vagy nem magyarokról, vagy etnikumokról, vagy nemzetiségről, de persze ez mindig így volt. De itt most nem ez a fontos.
Hanem az, hogy ezek az emberek, ott Marosvásárhelyen, hogyan élik ezt meg. A Yorick Stúdió éppen ezért – meg azért is, mert nem nagyon volt e témát feldolgozó színpadi alapanyag – a helyi lakosok történeteiből, élményeiből táplálkozva, azt dramatizálva építette fel az előadást (dramaturg: Boros Kinga), amelynek bár konkrét, drámai íve nincs, a produkciót a színészek és a szerkesztés által végig átható, az eseményeket több oldalról megmutató, láttatni akaró szándék valójában mégis befut egy ívet. A színpadról igyekszik eljutni hozzánk, nézőkhöz. Mindezt egy rendkívül belsőséges közegben teszi (látvány: Maria Drăghici): egy emelvényen üljük körbe a színpadot, illetve azt a teret, ahol a színészek játszanak, szinte pár méterre, olykor pár centire tőlünk, néhol meg köztünk. E négyzet két oldalán pedig egy-egy kivetítő található, egy-két illusztrációval, valamint az előadást végig követő magyar illetve román felirattal (felbukkan még néha az angol is). Az az előadás egyik legnagyobb különlegessége. Ahhoz, hogy az alkotók hűen vissza tudják adni, milyen érzés egyszerre több nyelven beszélni, hol román, hol magyar nyelven szólalnak meg a jelenetek (de van még angol, francia, sőt némi német is). A színészek pedig – persze szándékoltan – el is vesztik néha a fonalat, ez a fonálvesztés pedig kifelé rendkívül szórakoztató – és kaotikusságában igen izgalmas.

Ahogyan maga az előadás is, mert nem unottan, kvázi történelemleckét tartva beszélnek az eseményekről, és azok hatásairól, hanem végig élőn, szellemesen, annyira szellemesen, hogy sokszor talán észre se vesszük, hogy min nevetünk. Hogy kikacagjuk az előadás egyik legnagyobb jelenetét adó születésnapi partit, amikor a kétnyelvű házaspárhoz csak románul és csak magyarul beszélő vendégek is érkeznek. Valóban viccesek az események, de igazából hátborzongató, hogy ma, egy ilyen, vegyes nemzetiségű közegben minden provokációnak számít, egy félrefordítás, egy népdal, némi néptánccal vegyítve, vagy egy Kárpátia-szám – persze van, ami annak is van szánva. Az, hogy ilyen könnyen fogyasztható, feldolgozható, egyértelmű és tiszta az előadás, az nagyban köszönhető a színészeknek is. Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma és Tompa Klára rendkívül otthonosan, körültekintően mozog ebben az intim környezetben. Egytől-egyig azt az eszközt húzzák elő az eszköztárukból, amire éppen szükség van. Ha természetességre, akkor minimalista gesztusokkal személyessé válik jelenlétük, ha pedig figurákra, a jobb érthetőség és egyértelműség kedvéért, akkor következetes, egész embereket felfestő mozdulatokat, hangsúlyokat dolgoznak ki. Mindeközben pedig folyamatosan tartják a kapcsolatot a nézőkkel, nem ijednek meg a kontaktustól sem, de fölösleges érintkezésbe egyikőjük sem bocsátkozik. Ki lehetne emelni mindegyikőjüktől legalább egy-egy pillanatot, egy-egy karaktert, de igazából sokkal fontosabb az, hogy egyként beszélnek a magyar-román ellentétekről, közös dolgokról, problémákról és kérdésekről.

Az előadásnak az egyetlen hibája, hogy néha önismétel, ami unalmassá nem válik, mivel minden izgalmasan van tálalva, de ez az izgalmasság sokszor túlzott szórakoztatásba fordul át, aminek köszönhetően olyan pillanatok is viccessé válnak, amiknek nem feltétlenül kéne azoknak lenniük. Egy picit elvész ilyenkor a lényeg, miközben bőséggel lehetett volna beszélni még a témához kapcsolódó dolgokról.

Például, hogy hogyan reagálunk mi erre az egészre, hogyan viseltetünk a kérdések iránt. A végén meg is kérdezik tőlünk. Zavarbaejtő kérdés. Válaszoljunk? Ne válaszoljunk? Mit mondjuk? Persze tapsolunk, hiszen megérdemlik, leginkább, mert felhozták ezt a témát, és mert jogos az észrevételük, hogy erről is beszélni kell, fel kéne nőni. Meg azért lássuk be, a nemzetiségi kérdés ma egy picikét túlnőtte magát. Kizökkentő, felháborító, lázító, idegesítő, kínos, mindegy, hogy innen vagy onnan nézzük. Erőszakkal nem lehet megoldani, az hétszentség – láthattuk is. Inkább viszonyulni kéne hozzá valahogyan. Meg mindenekelőtt felnőni a feladathoz. Tényleg, mi a véleményünk arról, amit láttunk?

_(Thália Színház, 2010. szeptember 21.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608003093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása