Fatal error, vagyis: végzetes hiba történt a rendszerben. A Tivoli színpadán egy sikerre érdemes páros, Nádas Péter szövege és Bánsági Ildikó játéka szinte észrevétlenül sikkadt el a rendezői gondolatdeficit és az érzelmi giccs posványában. Nehéz elképzelni, hogy a mindenáron virágkorukon nosztalgiázni vágyókon kívül ki fogja jóemlékezetében eltárolni ezt a bő másfél órát, leginkább azért, mert a Találkozás csak a leglátványosabb(nak vélt) felszínen olvasható szerelmi nosztalgiának, és ez sok mindent elárul a rendezői attitűdről.
Egy nő pisztolydörrenésre felriad székéből, és mérget önt poharába, mielőtt betoppanna a Fiú, volt szerelmének fia. Mindketten tudják, miért vannak itt, de nem alakul ki bennfentes párbeszéd: Mária ködös monologizálásba kezd, végigemlékezve a huszadik század második felének vérgőzös történelmén, kiadva egy zsidóüldözéssel, majd ÁVH-val terhelt, szabálytalan lávsztorit. Az abszurdba hajló szituáció és a valóságos párbeszédtől meglehetősen idegen szöveg minden egyes pillanatban azt ordítja, hogy itt nem a történet a lényeg, hanem a közös titok, a mélyen kavargó érzelmi viharok és a rettegett igazság, tehát az a szféra, amely nem a sorokban, hanem a sorok között olvasható.
Itt dönti meg a rendezői koncepciónak nevezett vontatott, édesbús, csokimázas maszlag az előadást, amely csak és kizárólag a szövegre koncentrál, teljesen marginalizálva a Mária–Fiú interakciót, sőt a Fiú eljelentéktelenítésével pozdorjává zúzva az egymástól való függés ok-okozati vonulatait, hogy a dráma nemhogy ne tudjon kiteljesedni, de a színpadi munka a teljes érdektelenségbe vesszen. Ebben a félreértelmezett, vetítőfallal kombinált, érzelgős tizennyolcadik századi levélregények színpadi adaptációira szabott sematikus színpadképnek (Iványi Árpád), illetve Ilan Eldad vontatott, hatásvadász, minimállátványos, melodramatikus rendezésének legalább akkora érdeme van, mint a szöveget fájdalmasan bőlére eresztő, a karakterek motivikai láncolatát teljes homályban hagyó Radnai Annamária dramaturgiai munkájának, amelyek egymás hatását segítve semmisítik meg az elődást.
Ennek legnagyobb vesztese a történelem által letiport, zaklatott, már csak emlékeinek élő, de azt feldolgozni nem képes Máriát alakító Bánsági Ildikó, akinek finoman kiszínezett, önmagában rengeteg munkával és koncentrációval létrehozott karaktere hősi halált hal az érdektelenné váló szövegtenger és az ötlettelenség oltárán. Bozsó Péter a Fiú szerepében szerencsésebb helyzetben van: ő úgy süpped bele a totális félreértésbe, és válik semmivé az előadás alatt, hogy még csak különösebb energiákat sem kell megmozgatnia, ugyanis láthatóan senki nem adott arra választ, hogy neki miért is kell a színpadon lennie, mármint azon kívül, hogy a végén egy teljesen súlytalan és közhelyes megtisztulási jelenetben apja vétkei alól – amelyekről sajnos az előadásból nem derül ki, hogy egész pontosan mik is voltak – feloldozást nyerjen.
Nádas Péter alapsztorijának sekélyessége és irodalmi súlya között olyan izgalmas ellentét feszül, amely mellett az alkotóknak sikerült teljesen észrevétlenül elhúzniuk, így kibelezve a Találkozást, egy vázat állítva színpadra, amely az előadásból eltelt percekkel folyamatosan veszít stabilitásából, hogy aztán kártyavárként dőljön össze, bosszantó romokat hagyva maga után. ► (zsb)