Ezt mondja az afféle önmagát is feloldozni igyekvő amorf Anakin Skywalkerként a különböző életben tartó műszereken függő Alfieri ügyvéd a maga nagy bölcsességében Marcónak, az olasz bevándorlónak, aki dolgozni jött volna Amerikába. Dolgozna ő Olaszországban is, de nincs munka, Amerikában meg van – már ameddig a Bevándorlási Hivatal meg nem tudja. Eddie Carbone gondoskodik arról, hogy megtudja – és ezzel mindenkit tragédiába hajszol. Arthur Miller Pillantás a hídról című drámáját azonban egyáltalán nem bevándorlási történetként kezelte Gaál Erzsébet rendező: sokkal inkább a társadalom által és annak hibájából a szakadék szélére kerültek mindennapi nyomorúság ellen folytatott harcát, illetve a törvény és erkölcs kétséges viszonyát mutatja be.
Mert itt csak nyomorultak vannak: Marco – az olasz férj, aki azért jön az Újvilágba, hogy három-négy év alatt kereshessen annyit kemény fizikai munkával, hogy a tőle távollévő, számára mindennél fontosabb családja (feleség, gyerekek) kilábaljanak a nélkülözésből. Vele jött Rodolpho, az unokaöccse, aki tehetségével képtelen érvényesülni, és más akar lenni, mint ami: esetünkben amerikai. Eddie – aki ugyan mindent megtenne azért, hogy nevelt lánya ne abban a közegben élje le az életet, mint ő, ugyanakkor saját magát képtelen reálisan értékelni, önálló világot épít ki: lányát nem csak neveli, hanem birtokolja, a tulajdonának képzeli, sőt szexuálisan kívánja, és irigy mindenre, ami neki – nagyrészt önhibájából, kishitűségéből adódóan – nem jutott: irigy az akaratra, hogy más legyen, hogy különbözhessen a többi embertől, irigy a tehetségre, amivel nem áldotta meg a sors, irigy a szexusra, amire ő már képtelen, és irigy a szeretetre, ami elfogyott körülötte. Éppen a nevelőapa miatt nyomorult a lány, Catherine: a szeretett atya, aki biztosított számára mindent, paranoiássá lesz attól való félelmében, hogy a lány önálló életet kezd, s mivel tényleg bármire elszánt, végleg ellenségévé válik, s ezzel tulajdonképpen ő maga sodorja a lányt egy nem annyira bizonyos szerelembe. És nyomorult Beatrice is, Eddie felesége: felismeri, hogy már nem ő a vágy tárgya, riválisként kell tekintenie a lányra, akinek kenyeret adott, el kell küldenie, akit felnevelt. És nyomorult Alfieri ügyvéd is, aki egyrészt a szó fizikai értelmében mozgásképtelen, stabil és mozdulatlan tömeg, másrészt ugyan mindenre tud választ, ami a törvény, csak hát a legfontosabb és legtermészetesebb dolgok nincsenek törvénybe foglalva. A társadalom és a törvény gépezete ő, ő tanácsol, ő figyel és ő ítélkezik, miközben az életre önmagában tökéletesen képtelen lenne.
Gaál értelmezésében a Pillantás a hídról az önbecsapás okozta tragédiák drámája: az elvesztett önbecsülés miatti egyre mélyebbre süllyedő ember és a hazugságot kicsikaró, igazságot tenni képtelen társadalom története. Az alsó-középosztály reménytelensége, a kívülállók bölcsnek látszó ítélkezése, a hazug morál szó szerint fájdalmas élményeket okoznak. A hatvanas évekből a mára reflektáló, egyszerű, modernnek látszani akaró bérházszoba-díszlet (Paseczki Zsolt) és „hozzuk ki a legtöbbet abból a kevés pénzből, ami van”-érzést sugalló jelmez (Benedek Mari) megteremtik az előadás nyomasztó atmoszféráját. A színészek egészen döbbenetes mélységekig hatolóan nyúltak figurájukba. Az Eddie Carbonét alakító Mihályi Győző színművészi eszköztára formává nemesedik. Alakoskodása, magára erőltetett álságos magyarázatai („én csak a legjobbat akarom”) mögül kibukkanó, egyre sötétebben megmutatkozó ösztönénje hitelesen jut el a be- és elárulás ocsmányságáig. Bánffy György Alfieri ügyvédje egyetlen mozdulat nélkül, csak a tekintet és a hang erejével képes egy teljes külvilágot reprezentálni. Vándor Éva Beatricéje igazi családanya lenne, végtelen szeretet lehetősége van benne, őrlődik Eddie énjei között, de mivel pontosan látja (mert ösztönösen érzi) a hazugságot, kénytelen reagálni rá, és ez fáj neki. Fájdalmát emelt fővel tűri, amíg világossá nem válik számára családjának elárulása férje által: onnan nincs tovább, nem mentheti tovább a férjét. Kaszás Géza Marcója a méltóság emelt fővel viselt elvesztésének eleven szobra, érzései bent lüktetnek, de rezzenetlen arccal tűr mindent – csak azt nem, hogy elárulják. Szakács Tibor Rodolpho szerepében nem egyértelműen szerelmes Catherine-be: abba szerelmes, amit Catherine adni tud. De magával ragadóan ábrázolja az őszinteséget, és talán ez az, ami Lévay Viktória hálás és szeretetközpontú Catherine-jét igazán meg tudja fogni. A csomópontok remekül sűrűsödnek össze a játék ívének köszönhetően, és ez a Pillantás a hídról még arra is képes, hogy egyes helyeken iróniával súlyozza a drámát.
Az Aluljáróban, 1997-ben született előadás ma is letisztult, következetesen végigvitt, művészi színvonalát illetően rendkívül pontos, és gondosan karbantartott állapotban várja nézőit, a Gaál Erzsébet Stúdió legerősebb produkciójaként. Érintésközeli élmény, minden szinten.
