Deus ex machina! – kiált fel a pap a harmadik felvonás végén, miután a mezítlábas Jóisten jelenése által a lehető legrosszabb véget érő eseménysorozat egy időugrásnak köszönhetően néhány perccel visszatekeredik, s így Feledi Gáspár bíró uram megakadályozhatja, hogy az egyik falurossza, a nők által kiközösített kikapós Rózsi öngyilkosságot kövessen el, helyette házasság és boldog, önfeledt befejezés legyen a szereplők osztályrésze. Mohácsi János és Mohácsi István ezúttal Tóth Ede népszínművét, A falu rosszát dolgozták át mai színpadra, hogy egy szinte elfeledett műfaj modern és érvényes olvasatban kerülhessen a nézők elé. Sírva vigad a magyar három óra harmincöt percen keresztül, miközben a magyar népi kultúra motívumai, dalai azt bizonyítják, hogy akár ma is megtalálhatjuk helyüket és szerepüket életünkben, csak akarni kell.
A falu rosszának története a Mohácsi testvérek értelmezésében mese, amelyben a félreértések tisztázata derült égből villámcsapásként érkezik a darab végén – így hát ez is fog történni, de addig sok mindenre sor kerül. Feledi Gáspár és gyermekei, valamint Gonosz István és Göndör Sándor népmesei figurák, a boldogsághoz vezető utat keresik. A bölcs bíró, az özvegy Gáspár édesgyermekeit, Boriskát és Lajost, valamint fogadott lányát, Tercsit szeretné jövőjükről biztosítani, így éppen összeházasítani készül Tercsit és Lajost. Boriska emiatt éppen fel akarja akasztani magát (sokszorosan sikertelenül), a Tercsibe mérhetetlenül szerelmes lírai duhaj, a külsődlegesen s lélekben egyaránt Petőfire hajazó falurossza Sándor pedig bánatában dühöng, s e dühnek egyrészt fokosával, másrészt jellemzően dalok éneklésével ad nyomatékot. Gáspár ezért megkéri Rózsit, a falu rosszlányát, hogy ugyan csavarná-e el Sándor fejét az eljegyzést követő mulatozás idejére. Rózsi, mivel gyöngéd érzelmeket táplál bíró uram irányában, kénytelen-kelletlen megteszi ezt, bár próbálkozása hasztalan, Sándor botrányt csinál az eljegyzésen, és a hirig egész addig fajul, mígnem előkerül egy pisztoly, és lepuffantja Tercsit.
A lánynak ugyan nem esik baja, Sándort viszont szívesen látnák a falun kívül, ő pedig nagy bánatában a messzi Ámerikába készül távozni. Csomagolás helyett azonban a bíróval szomszédos Makkhetes korcsmában mulatja ki fájdalmát, aminek számos áldozata van. Elsősorban a bakter Gonosz István és önkéntestűzoltó-különítményének terve látszik dugába dőlni, amely szerint kirámolnák a falu pénzesládáját. Az északa nyugalmát ugyanis a jelentős alkoholneműk befolyásoltsága alatt tartózkodó Sándor élénk dajdajozással veri fel, amire összesereglik a falu népe, legelsősorban Gáspárék. Miközben Sándor csendháborítását taglalják, Gonoszék észrevétlenül el tudják síbolni a falu pénzét, amelynek eltűnése hamarost kitudódik, s Gáspárt, hisz ő a gyanúsított, mert az egykori falurossza, bár bíró lett, nem bírja megtagadni önmagát, a csendbiztos megfosztja a bírói címtől.
Sándor útra kel tehát, s a faluszéli folyóig jut, ahol találkozik az új, aranyozott tűzoltócsákókat már a zsákmányból vásárolt tűzoltóbrigáddal, aztán szép lassan odasereglik az egész falu, hogy a konfliktus a tetőpontjára hágjon (többen a vízbe ölik magukat, de megmenekülnek, Rózsiról kiderül, hogy terhes Gáspártól, aki elfordul tőle, erre Rózsi öngyilkos lesz – vagyis a lehető legrosszabb következik be), amikor érkezik a derült égből a villámcsapás: maga az Isten érkezik, hogy visszaforgassa az idő kerekét, s így minden a lehető legjobban alakuljon.
Mert ilyen csodák persze, hogy csak a mesében lehetnek. Az előadás természetesen a közösségről szól: viszonylagos és esetleges, mikor kit tartanak a falu rosszának, hiszen bármikor bárki lehet az, csak a körülmények függvénye. Az előadás egyszerre tartja magát a darab világához, és egyszerre folyamatosan reflektál rá, a zenekar állandó jelenléte, az archaikus hangzású szövegekbe beékelt hirtelenül érkező modern mondatok együttesen működnek a humor és a stilizáció forrásaiként. Mohácsiék és a kaposvári társulat tulajdonképpen kiigazítja a népszínmű dramaturgiai gondjait, főszereplővé teszi Rózsit, a szereplők motivációit pedig bonyolultabbá, összetettebbé teszi, amellyel a stilizált ábrázolás ellenére nem az idillhez, hanem a valósághoz közelít. Azzal a sűrítéssel, hogy a cselekmény két, egymást követő napon játszódik (a darabban három év telik el), sokkal intenzívebbé, ritmusosabbá válik. A népszínmű új színekre és utakra lel 135 évvel megírása után: a társadalom ábrázolásának szeretetteli, de erősen kritikus módja a műfaj mai érvényességét jelenti, a posztmodern kulturális utalások (számtalan referencia emelődik a produkcióba a népdaloktól a Szegénylegényekig – amely a valóság hivatkozása e kontextusban –, és még nem is szóltunk egy-egy külön elemzést érdemlő, szellemesen körülményes nagyon mai mondatról) pedig a darab viszonylagosan szellős szerkezetét stabilizálják egy-egy ponton.
Miért kellene megvárnunk azt, hogy a szánkba repül a sült galamb? Miért várunk csodát? Biztos, hogy tudunk kezdeni valamit azzal, ha ránk szakad az, amire annyira vágyunk? Bizonyos, hogy a közösség ítélete az egyetlen lehetséges helyes ítélet? És a közösség egyes tagjai ugyanúgy ítélnek, mint a közösség egésze? Hogyan és miért válhat valaki falurosszává? Mohácsiék számos kérdést tesznek fel Tóth Ede miatt és után, Ebben a kaposvári társulat remek partner, autentikusan közvetítik az előadás nyelvét, hangulatát, és a kisebb szerepek is karakteresek (a félős orvos – Karácsony Tamás –, a fogfájós kántor – Lugosi György –, a három felvágós nyelvű asszony – Csapó Virág, Lestyán Luca, Tóth Eleonóra –, az erőteljesen opportunista pap – Felhőfi Kiss László –, a tiszta fehérben robosztus kocsmáros, aki megtestesíti a Jóistent is – Lecső Péter – egy-egy markáns gesztussal emelkednek ki a tömegből). Kovács Zsolt kedves-tevékenyen gáncsoskodó Gonosza (és famulusai, Jóska – Sarkadi Kiss László – és Jóska – Szvath Tamás), Kocsis Pál valódi, de emberszabású drámai hőssé váló Feledi Gáspárja, Gulácsi Tamás érzelemvezérelt grandiózusan búsuló, a közigazgatási mikroközösségből kilógó Göndör Sándora, Sárközi-Nagy Ilona a női részről a kitaszítottságot, férfioldalról a kényszerlátens közkedveltséget megélő Finum Rózsija, Fándly Csaba abszolút lufi Lajosa, illetve a jövőt kereső Boriska és Tercsi (Rácz Panni és Czene Zsófia) gondosan felépített, jellegzetes, általunk is ismert figurák, akik gondolataikat sokszor dalban fejezik ki, Kovács Márton és a zenekar (Bodor „Teskó” Tibor, Csíkvár Gábor, Kápolnás Attila, Károly Zoltán, Karácsony Tamás, Kovács Márton, Némedi Árpád, Serf Egyed) mindvégig jelen lévő, hitelesen szóló, erőteljes muzsikájával kísérve.
Összességében az első felvonás kissé lassabb tempójáért, lazaságaiért, nehézkességéért, rövidebb leüléseiért a második és harmadik felvonás feszessége kárpótol, bár sok helyütt (főleg a kórusénekléseknél) a szöveg nem elég artikulált, nem elég tiszta, néha nehéz kihámozni az amúgy is körülményes szövegből vagy éppen a hangzavarból a tartalmat – amit viszont a textus túlnyomóan jellemző szellemessége ment. Ez a hangprobléma harmadik felvonásra érdekesmód elmúlik, mintha amikor hirtelen tétje lesz az összeérő játéknak, pontosabbá, kidolgozottabbá válna a rendszer. Ennek a rendszernek a szerkesztését jól mutatják Khell Zsolt díszletei: az udvar, majd az utca részletgazdagsága, aztán a „távoli” városmakettet központba helyező harmadik rész meseire letisztított, stilizált tere együtt él a rendezés nyelvével, ahogyan Remete Kriszta alapvetően 19. század végi, kisebb jellemző jelzésekkel gazdagított jelmezei is.
S hogy ki lesz a falu rossza végül? Lehet, hogy az, aki nem csupán szólamként értelmezi, hanem komolyan veszi a jellegzetesen magyar műfajok mai korban való érvényes megmutatását, a népszínház-csinálás olyannyira divatosan hangoztatott elvét. Színházat csinálni klasszikussal, modernnel ugyanúgy lehet, mint népszínművel. A lényeg, hogy jó színház legyen. A falu rossza jó színház – és Kaposváron jó színházat csinál.