Három színész, három alma, bor, whisky, körömdarabok, egy kanapé, egy asztal, egy függöny és meg is van alapozva a hangulat, a kompozíció és a történet: egy napon a világhírű koreográfushoz egy fiatal nő érkezik, férje társaságában, hogy életinterjút készítsen vele. A kedélyesen induló beszélgetés az idő múlásával egyre indiszkrétebbé, erőszakosabbá válik, és érzékelhető lesz, hogy az interjúkészítés csak ürügy arra, hogy a házaspár leránthassa a leplet egy régen elfeledettnek hitt titokról.
A színpadon az első pillanattól kezdve érzékelhető a feszültség, a titkolózás, az elfojtott indulatok súlya, annak ellenére, hogy mindez nagy adag komikum és irónia mögé van rejtve. Egy már kiöregedett koreográfus lakásában játszódik az egész történet, azonban amennyire szűk a darabban a fizikai tér, annyira tág teret kapnak a szellemi síkon zajló történések.
A koreográfus nyugdíjas korára egy kis lakásba kényszerül. Megismerjük életútját, hogy hogyan is lett a tehetséges táncosból végül tanár, hogy miért kellett feladnia az álmait és hogyan lett ilyen magányos. Nincs senkije, akivel megoszthatná örömét, bánatát. Életvitele teljesen rendszertelen, nem találja a helyét a világban, viszont az élet megtanította rá, hogy kellő iróniával és cinizmussal felül lehet emelkedni a fájdalmakon. Papp János alakítása Tobi Powell szerepében hiteles, magával ragadó. Arcmimikája, mozdulatai, testalkata, beszédstílusa remekül passzol a homályos múlttal rendelkező, sokat megélt, már kiégett művész karakteréhez.
A házaspár kapcsolata talán a legizgalmasabb pontja az előadásnak. Érzelmileg ugyan nagyon kötődnek egymáshoz, a mindennapokban mégis teljesen eltávolodtak egymástól; a problémák, amiket soha nem beszéltek meg egymással, egyre magasabb falat építenek kettejük közé (már túl vannak a negyvenen, de még nincs gyermekük). Mike édesanyja nemrég halt meg, édesapját pedig nem is ismerte, elhagyta édesanyját, még mielőtt fia megszületett volna. Mike rendőrként dolgozik és gyakran munkájában éli ki a magánéletében felgyülemlett feszültségeket, amiket a hétköznapokban elfojt. Mihályfi Balázs játéka tökéletesen visszaadja a bizonytalan ösztönemberre jellemző tulajdonságokat. Nagyon jól érzi a színpadon, hogy mikor kell háttérbe vonulnia és hallgatásával, szemlélődő magatartásával is állandóan érzékelteti jelenlétét.
Lisa testesíti meg az előadásban a feleséget, aki mindenáron segíteni akar férjének túllépni lelki válságán, de nem azért, hogy a férfinak jobb legyen, hanem, hogy saját életét megkönnyítse. Nem érti meg Mike problémáit, nem tudja lekötni a férfi fölösleges energiáit, nem tudja támogatni döntéseiben, azonban arra nagyon figyel, hogy a jó házasság látszatát megtartsák. Kovács Vanda nehezebben helyezkedik bele az előadás hangulatába, bár lehet ez egy tudatos rendezői kívánság is, hiszen az első perctől kezdve hazudnia kell, ami nem könnyű feladat. Nehezebb dolga van, mint Mihályfi Balázsnak, aki az első negyedórában jóformán csak külső szemlélőként van jelen a színpadon. Később, a második felvonásban, ahol már őszintén beszélhet, láthatóan felszabadul a színésznő, és sokkal érzékletesebben alakítja a mártír feleség szerepét.
A cselekmény az első felvonásban kicsit lassan bontakozik ki, kell idő a nézőnek, hogy összerakja magában a szálakat, megértse az állandóan változó viszonyokat a szereplők között. Ehhez nagy segítséget nyújt az a pár kellék (például a whisky – Mike alkoholista), amivel az előadás dolgozik, illetve beszédes a szereplők elhelyezkedése is egymáshoz képest a térben (a nő a két férfi között áll). A második felvonásban felpörögnek az események, mozgalmasabbá, izgalmasabbá válik a cselekmény, összefonódnak a szálak, és növekszik az emberben a kíváncsiság a végkifejlet iránt.
Az értelmezés a végjátékban teljes mértékben a nézőre van bízva: ő alakíthatja happy enddé vagy akár tragédiává, hangulatához, érzelmi világához mérten. A Harangi Mária rendezte Meccs döntetlennel zárul, nincs győztes, nincs vesztes, a hosszabbítást pedig mindenki lejátszhatja a saját fejében kedve szerint.
