Vajon kinek, milyen jellegű történet juthat eszébe erről a címről: Az amerikai hercegnő? Legtöbbünknek valószínűleg nem egy apa-fiú dráma, amely egy filmforgatásból bontakozik ki. De ez még mind hagyján, hiszen van itt örömlány, korona, királyság, börtön és gyilkosság is. De akkor miért amerikai hercegnő, és ki ez az amerikai hercegnő? Talán ő a rendőrparancsnok, talán ő a filmrendező, talán ő a gyilkos, vagy mindenki egyszerre, vagy lehet, hogy nem is létezik?
Hogy egy kicsit világosabb legyen: adott egy király, aki elvesztette birodalmát, elszegényedett, majd átképezte magát franciatanárrá. És adott az ő fia, a trónörökös, aki mindebbe nem igazán akart beletörődni, hírnévre vágyott, ezért eladta édesapja élettörténetét az amerikai hercegnő filmstúdiójának - amely királydrámákat dolgozott fel -, hogy készüljön belőle kasszasiker. Az édesapa mindezt nem nézte túl jó szemmel, így hát ez komoly konfliktussá alakult kettejük között. Három szálon fut tehát a történet: a jelenben, aztán a gyilkosság után, a múltban, és párhuzamosan a filmben.
Innentől kezdődik csak az igazán izgalmas rész: hogy vajon melyik az öreg és kissé szenilis király életének igazi története: amit ő mesél el, vagy ami a forgatókönyvben lett megírva? Egyáltalán, hol a határ a kitaláció és a valóság, a film, a színház és a való élet között? Lehetséges, hogy mi is mindannyian egy filmben élünk, amiben már minden előre meg van rendezve, és nincs beleszólásunk saját sorsunkba? Ahogy már a görög tragédiákban is megírták, minden a jóslat szerint történik, és az ember, még ha akarja is, akkor sem kerülheti ki saját sorsát? Az amerikai hercegnő talán maga ez a jóslat, maga a Sors, aki egyszer sem lép színre az előadás során, csak szavait halljuk fentről, a hangfalakból, amelyeket a parancsnok és a rendező szájába ad.
Ezen felül persze sok más rétege is lehet az értelmezésnek. Kiélezhetjük az apa és a fiú, a király és a trónörökös kapcsolatára. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a humoros és ironikus vonalat sem. Megragadhatjuk a szándékos vagy szándékolatlan gyilkosság szemszögéből. Végiggondolhatjuk a mai populáris filmkészítés irányából: önkényes forgatókönyvírás, szenzációhajhászás, „celebteremtés”. És hát nem maradhat el a pénz sem, aminek azért a felszín alatt mindenhez köze van, akárcsak a szerelemnek és „a nőnek”, aki az apával és a fiúval is kapcsolatban áll.
A két színész, Székhelyi József és Schmied Zoltán szinte végig színpadon vannak az előadás során. A fiút alakító Schmied Zoltánnak nincs könnyű feladata, mert ő egyszerre a történet narrátora és szereplője. A jelenben, cellájában kezdi elmesélni történetét fogvatartójának a kezdetektől, mindemellett a filmben ő alakítja saját fiatalkori édesapját. Mind a lázadó, akarnok fiút, mind a meghasonlott, beletörődő foglyot érzékletesen jeleníti meg hol szúrós, hol messzeségbe révedő tekintetével, hol indulatos, hol lemondó mozdulataival. Az apát megszemélyesítő Székhelyi József sem marad el tőle érzékletességben. Karakterét jól jellemzi sokat tapasztalt, nyugodt arca, amiből sugárzik a békére és boldogságra való vágy. Szerelmeihez szóló monológjai kifejezővé válnak azzal, ahogyan a múltba néz.
Borgula András rendezése ötletgazdag képet mutat. Jól használja ki a kis stúdiószínpad adottságait. Megfelezi a színpadot, az előtérben zajlanak a jelen eseményei, míg a háttér a múlt színtere. A fény választja ki az éppen bejátszott teret, de a világítás kreatív használatára példa az is, hogy a cellát is egyszerűen úgy varázsolja a színpadra, hogy téglalap alakú fényt vetít a padlóra. De azért van még min javítani is: a színészek sokszor logikátlanul hagyják el a termet, cselekedetük nem következik a jelenetből. A befogadó néhol elhagyatottnak érezheti magát, mert a gyors cselekményábrázolás mellé néha igen kevés kapaszkodót nyújt a rendezés.
Miareczky Edit díszlete és jelmezei is igen találóak. A minimálstílust követi, a lehető legkevesebb kelléket és jelmezt használja. Mindössze egy trón és egy korona szimbolizálja a régi királyságot, egy székből és kartonpapírból összetákolt ló a filmezést és az iróniát. Egy pár egyforma pizsama az idillt, amikor még nem volt se film, se konfliktus, egy elegáns frakk pedig azt az időt, amikor már minden csak a pénzről, a sikerről szól.
Összegezve, aki megnézi az előadást, nem fog hiányt szenvedni izgalomban, ötletekben és jó színészekben. Ezért cserébe azonban végig koncentrálnia, értelmeznie kell, még ha néha el is veszti a fonalat, és rá kell bíznia magát arra, hogy valahogy valaki majd visszavezeti.