Márai Sándor munkásságáról nem feltétlenül a humor ugrik be első blikkre az embernek, ám az kétségtelen, hogy sok, a világot értő szemmel figyelő művészhez hasonlóan ő is gyakran élt az irónia eszközével, és rá tudott világítani a mindennapi szituációk mögött megbúvó kicsiny abszurditásokra vagy bölcsességekre. Az Éjszakai Színház előadása azokat az írásokat gyűjtötte egy csokorba, amelyben Márainak ez a talán kevésbé ismert arca erősebb fényben mutatja meg magát.
Már az elején felhívja a figyelmünket Vallai Péter, az est házigazdája és szerkesztője arra, hogy ne kabarét várjunk az estétől, hiszen innen-onnan összeollózott, szcenírozott írások kerülnek csak a publikum elé. Levelek, Füveskönyv-részletek, tárcák, párbeszédek váltják egymást a színpadon, Bacsa Ildikó, Györgyi Anna, Hámori Ildikó, Mertz Tibor, Schnell Ádám, Szirtes Balázs és a már említett Vallai Péter előadásában, változó intenzitással, valóban mellőzve a bohózatokkal és kuplékkal tarkított estek felhőtlen hangulatát, amit azért Vargha Judit leheletfinom, Márai világát tökéletesen érző zongorajátéka azért a szükséges mértékben (és messzemenőkig pozitív értelemben) mégis megidéz. Az amplitúdó alapvető oka, hogy a színészek nehezen tudnak elszakadni a kezükben szorongatott szövegkönyvtől, amelyet gyakran nem csak segédeszközül használnak, hanem szabályosan el is merülnek benne, így az olykor abból előbukkanó színésznek elég kevés esélye van arra, hogy fenntartsa kapcsolatát a közönséggel, és valódi viszonyt alakítson ki a szöveggel, pláne az aktuális karakterrel.
Az irodalmi estektől egyáltalán nem idegen „papírból olvasást” mindössze egy-két jelenetre sikerült élővé varázsolni a színpadon, amely az ebben a műfajban otthonosan mozgó Vallai Péternek, valamint Györgyi Annának, és a finálét kedvesen játékosra komponáló Hámori Ildikónak volt köszönhető. Vallai megkapó természetességgel, mindössze a szüneteket és a finom hangsúlyokat használva gyártja a cizellált poénokat megbízhatóan, Györgyi Anna pedig láthatóan sokat foglalkozott az alapanyaggal, és ez jelenlétének minden rezdülésében látszik: mint színész, kétségtelenül ő funkcionál a legjobban, a többiek még inkább hol élvezetes, hol kevésbé élvezetes felolvasóestet tartanak semmint színházat csinálnak, Kőváry Katalin rendezése pedig mindössze arra vállalkozik, hogy képekbe foglalja a felröppenő szituációkat.
Az minden esetre biztosnak látszik, hogy minél több alkalmat fog megélni a Fizess nevetve, annál sodróbb és „színházibb” lesz az előadás, és annál erősebb kontúrokkal jelenik majd meg előttünk Márai Sándor humoros arca is. Ekkor talán tényleg érthető lesz, hogy miért jó, ha nevetve fizetünk, miért reprezentálja a magyar valóságot egy távirat, és hogy mi is az az igazi „cucli”.
(2009. május 28.)