VOLT Fesztivál. Nyár közepe. Negyven fok. Egy kicsike sátor. A szomszédban üvölt a tuctuc. A Sirály, a HOPPart, a TÁP Színház, illetve a Jászai Mari Színház alkotóit és művészeit azonban ez nem túlzottan izgatta. Nem igazán zavarta őket még az sem, hogy az egyik nagyszínpadról csak úgy kitúrták őket, és gyorsan át kellett költöztetniük egy kis sátorba a már megtervezett produkciót. De hogy mit is hoztak ki mindebből? Valamit, ami egyszerre illett a fesztiválhangulathoz, hiszen buliról, ismerkedésről, párkapcsolatokról, szakításról szólt, és egyszerre volt sokkoló mind képileg, mind gondolatilag. Ezen kívül pedig igazi „befogadó-kedvcsináló” jellege is volt az előadásnak, ugyanis a közönség együttműködésére épített: bevont mindenkit a szörprájzpartiba, azaz a meglepetésbuliba.
A felszínen ugyanis egy meglepetésbuli szerveződik a szív-tipródó fiú tiszteletére, aki egyszerre több fát is tart a tűzben. Az egyik szeretője úgy tudja, hogy a másiknál lakik, a másik úgy, hogy az egyiknél. Mindkettejükhöz kötődik, de egyiküket sem szereti igazán. Mindkettejükkel együtt van és egyiküktől sem tud elszakadni. Vergődve próbálkozik elszabadulni a két hálóból, csakhogy ez addig nem sikerülhet neki, míg legalább önmagával nem kezd el őszinte lenni, és nem képes szembenézni azzal, hogy kapcsolatfüggő és szerelmes a szerelembe. A két nő karaktere kevésbé megrajzolt, mint a férfié. Mindketten ragaszkodnak hozzá, de azért annyira nem, hogy ne tudnának elszakadni tőle. Így kerül képbe a meglepetés-szülinapi buli, ahol összefutnak a szálak, és mindenki találkozik mindenkivel, akit addig el akart kerülni, vagy úgy intézték, hogy elkerüljön. Színre lép a szívtipró „legjobb barátja”, a parti szervezője szerepében. Róla azért kiderül, hogy vannak kisebb nézeteltérései hősünkkel, aki egy-két(száz) nőt lecsapott már a kezéről. Szóval partiszervezőnket nem annyira a jóindulat és a jószándék vezérli, mint inkább az, hogy hősünk szembetalálja magát életének összekuszált szálaival.
Az előadás itt van a jelenben, a ma emberéről a ma emberének szól, a ma nyelvén. Ehelyt említendő meg a szövegkönyv és írója, Róbert Júlia, akinek sikerült valami olyat összehozni, ami tényleg beszédes, még ha néha nem is lehetett érteni, hogy mit mondanak a színészek a nagy zajban. De a szöveg az élt, valósághűbb volt, mint egy valós párbeszéd. És ez egyben dicséret a színészeknek: Nagy Zsoltnak, Kis Diána Magdolnának, Szilágyi Katalinnak, Polgár Csabának, Herczeg Tamásnak, Baksa Imrének és Khaled-Abdo Szaidának is, hiszen nélkülük nem jöhetett volna létre ez a „valóság”. Ám ez a valóság a képi megjelenítésben és a történettől való elkanyarodásokban gyakran elveszik, valahogy úgy, ahogy a ma embere is elveszik a tudásrengetegben és az (ál)kultúradömpingben.
De, hogy az egész ne csapjon át egy „túlművészkedett”, földbe döngölő társadalomkritikába, megkezdődik a buli és a közönség aktivizálása. Hiszen egy bulira vendégek is kellenek, akik ajándékot hoznak, műsorral készülnek az ünnepeltnek. Persze kik mások is lehetnének ezek a vendégek, mint a közönség tagjai. Így ezen a ponton el is kezdődik a zavarba hozás (mert hát ki gondolta volna, hogy ajándékot kell hoznia Nagy Zsoltnak), és egyben a hihetetlen agytorna (mert a néző nem szeret zavarban lenni, úgyhogy próbálja menteni a helyzetet). Kiderül persze az is, hogy a meghívott vendégek nőnemű tagjainak nyolcvan százaléka közeli kapcsolatban volt először a buli szervezőjével, aztán pedig az ünnepelttel. De hogy az ünnepelt kivel is érkezik a bulira, és hogyan zárul a történet, az legyen szörprájz.
Bár talán a végkifejlet abból a szempontból nem annyira érdekes, hogy senki sem menekülhet, hiszen az előadás mindenkit beránt a „valóságba”. És a valósággal érdemes néha szembenézni.
