Spiró mára a poros, szocreál hangulatú kis magyar drámák mesterévé vált. Egyedi stílusát magán az összetéveszthetetlenségig viselő kétszereplőse, akár jutalomjátékként is tekinthető Börcsök Enikő és Schneider Zoltán számára, melynek alapkérdése valahol a magyarságunkban gyökeredzik. Ezesetben az önsorsrontásban, ami – bár nem szívesen ismerjük be – mindenkiben megvan. Vajon mi történik, ha a posványos hétköznapokban nehezen, de elevickélő házaspár megnyeri a lottó főnyereményét?
Az író tollából akár elcsépeltnek is mondható ez a ’70-es, ’80-as évekre emlékeztető alaphangulat (mely itt, mint kortárs vidék jelenik meg: korszerű elmaradottság), de mindenképpen sajátos, a színházakban is kevésszer jelenik meg ennyire konkrétan, erősen, így érdekes is lehet. Mármint olvasva, mert Valló Péternek nem sikerült azzá tennie színpadon. Értelmezése nem mutat túl önmagán: egy erős helyzet, mely véleményt, gondolatot kíván, hoppon marad a színpadon. Nem tart sehová, amint kibukik, hogy a férj miért titkolózik, lehet sejteni, hogy mit fognak tenni a nyereménnyel. Horgas Péter díszlete inkább didaktikus, egysíkú, mintsem bármit is hozzáfűzne az eseményekhez. Az üvegeken álló, egyszobás lakás a törékenységet, unalmat kiüresedettséget hivatott szimbolizálni, de mindezt megtudjuk a két színész játékából, ahogyan a fényjáték is csak erre a kiúttalanságra világít rá.
Így az egész est a két színész játékán múlik, akik viszont kitesznek magukért. Börcsök Enikő, mint feleség már elfogadta sorsát, legalábbis látszólag – engem leginkább az Ötödik pecsét egyik feleségére emlékeztet, aki azt mondja, hogy ő képes lenne Gyugyut választani, pedig hát jól tudjuk: hazudik. Ő pusztán csak ebben nőtt fel, mást nem látott, és amikor elé kerül a lehetőség, hogy változtasson rajta, nem képes rá, mert fél. Amivel nem tud szembenézni, így inkább az a mentsége, hogy ő már megszokta ezt. Schneider Zoltán, mint hirtelenkedő, már-már gyermeki férj, rejtegeti a meglepetést, a jövő új lehetőségét. Ő sem képes felfogni, hogy ez mivel járhat, felelőtlen, de meg akarja próbálni, hogy könnyebb legyen az életük, gyermekeik iskolába járhassanak, ne kelljen szűkölködniük. Persze problémáik nem oldódnának meg, jönnének mások, de ezt nem tudja, nem is akarja felfogni. Az alapkonfliktus mindkettejükben ugyanonnan ered: nem képesek szembenézni önmagukkal, hogy mit jelentene egy változás, nem képesek őszintén megbeszélni, és így együtt elkezdeni a kitörést, a továbblépést eddigi életükből. Kettőjük összhangja tökéletes, figyelnek egymásra, reflektálnak a másik cselekedeteire, és elhallgatnak egymás elől sok mindent, melyet mi nézők észreveszünk, de ők egymáson nem.
Jóhiszeműen próbálok hozzászólni ehhez a paradicsomi kálváriához, mely leginkább Ádám és Éva figyelmetlenségére, egymással nemtörődömségére emlékeztet, a nő itt is visszahúz, elrontja a jövőt, a férfi pedig, mondjuk ki: egyszerűen töketlen. De még a két színész által megmozduló hatalmas belső erők se teszik érdekessé az előadást. Valló Péter rendezése egy kész vélemény, kérdés nélkül: nesztek!, ilyenek vagytok, nem tudtok változtatni a sorsotokon, mert egyszerűek, korlátoltak vagytok. És ebben a demagógiában lehet bármilyen emberi a két színész, semmi késztetést nem tudnak arra vonatkozóan kiváltani, hogy azonosuljunk velük. Hiszen eleve determináltak, összességében nem képesek életre kelni. Ki lenne képes elfogadni, ha kívülről bekiabálva ráolvassák, hogy buta vagy és hülye és kishitű. Én kérem azt a lottószelvényt, szívesen beváltom és lépek túl anyagi gondjaimon. Nekem senki ne mondja meg, milyen vagyok. Legalábbis semmiképpen ne így.
