Ördögi a körforgás. A megözvegyült játékboltos Leopold lánya, Mariann, akit apja a szomszéd Oszkár feleségéül szán, beleszeret a másik szomszéd, a trafikosnő dzsigolójába, Alfrédba. Leopold kitagadja a lányt, aki egy év múlva boldogtalan vadházasságban él az egyre idegesebb és kimerültebb Alfréddal. A férfi úgy határoz, elhagyja a lányt, és barátja segítségével állást szerez neki egy kétes hírű mulatóban. A gyereket pedig vidéken, az anyjánál és nagyanyjánál helyezi el. Leopold véletlenül rálel a lányára, miközben éppen sztriptízt táncol a lokálban, ahol ismét kitagadja, és Mariannt egy amerikai úr lopással vádolja meg, egy időre börtönbe kerül. Közben a trafikosnő – aki azóta egy náci jogászhallgatóval, Leopold unokaöccsével él – ráveszi Leopoldot, hogy béküljön, és fogadja vissza magához lányát és unokáját. Úgy tűnik, mindenki megtalálja a maga helyét, és minden visszatér a rendes kerékvágásba, ám érkezésükkor kiderül, hogy a baba meghalt.
Ödön von Horváth darabja, a Mesél a bécsi erdő történetéből tizenkettő egy tucat, kényszerekről, helyrehozhatatlan hibákról, a körültekintés, az önismeret és -reflexió totális hiányáról és hihetetlenül mély érzelmi deficitről szól, a lényege azonban a kis részletekben, a pontosan felépített szereplőkben rejtezik. Oszkár hentesben, aki számára a legtermészetesebb dolog a dzsiu dzsitszu-fogást „szerelmén” demonstrálni, és aki visszafogadná Mariannt, hiszen az a gyerek csak kis botlás, végül is bármikor meghalhat. Leopoldban, a tündérkirályban, aki felesége halála óta nagyranőtt óvodásként szolgáltatja ki magát környezetével, egyedül létezni képtelen. A régivágású ezredesben, aki úgy próbálja Leopold figyelmét felhívni lánya sorsára, hogy elviszi abba a bárba, ahol a lány meztelenül táncol a vendégek kedvére. Az öregedésén úrrá lenni tehetetlenül akaró, méltóságát felszínen őrző, valójában jócskán megalázott trafikosnőben, aki tisztviselő özvegyeként nálánál jóval fiatalabb fiúkat tart ki, kosztot-kvártélyt (és pénzt) cserébe adva nekik szolgálataikért. A náci eszmékbe belegárgyuló, valódi talajt fogni képtelen joghallgató fiúban, aki számára a trafikosnőnek visszafizetni az adósságot ugyan „becsületbeli ügy”, megadni azonban képtelen. Alfrédban, az élet császárában, aki a lóversenyből, csalásból és sármjának köszönhetően benne újra és újra érdemtelenül megbízó nőkből, elsősorban őt magához láncolni kívánó nagyanyjából él. A nagymamából, aki senki iránt nem viseltetik érzelemmel, mindenét nyolcvanévesen is a bizalmatlanság és a pénz határozza meg, és attól sem riad vissza, hogy Alfréd útját úgy egyengesse a háttérből, hogy a gyerekkocsit éjjel a két nyitott ablak közé teszi...
Von Horváth Bécse egy rémületes krematórium, amelyben érzelmet utánzó élőhalottak próbálnak élőket játszani. A két világháború közötti királyváros megérett a pusztulásra, a tisztítótűzre. Mert az emberek, akik benne élnek, valójában minden érzelemtől mentesek, az egyetlen életképes ember, aki megpróbálja a szabad akaratot érvényre vinni, kollektív segítséggel elbukik, ronccsá, megalázott és meggyalázott semmivé válik. Alfréd anyjához hasonlítható, ő az, akiben emberi értékek vannak, tartása és morálja lenne, ha az ő anyja, a nagymama nem nyomná el ezt benne minden pillanatban. Hiába próbálja a helyes útra terelni a gyerekét, ő már elveszett, a nagymama szőröstül-bőröstül bekebelezte, megrágta és visszaköpte a fiát. Ezt a krematórium-hangulatot próbálja a díszlet alapfeketeségével, a feldarabolt játékbabák, az élettelen növények kirakatba helyezésével létrehozni Árvai György díszlettervező, amelyhez látványos és erős befejező ötlete volt Keszég László rendezőnek. A szcenikát illetően egyebekben a díszlet egyszerűségéhez nem mérhető műszaki arzenál felvonultatása ismét a praktikum és a történetkövetés érzékeltetése felé tolta az egyensúlyt, a fények (Bányai Tamás) pedig egyrészt napszakot, másrészt kiemelést, harmadrészt átvezetést jeleznek; az utolsó jelenet a legerősebb, az előtte tapasztalható megoldások mesélő jellegűek, időkitöltő és időnként erősen közhelyes érzetet keltenek. Szinte csak a többnyire igen ötlettelen átrendezésekben kimerülő átvezetésekben hallhatjuk Zságer Balázs hangulatalapozó és narrációnak önmagában is kiváló zenéjét, ezért az egyébként figyelemreméltó motívumok nem nőnek össze az előadással. Ugyancsak a transzparenciát sajnálatosan csökkentő mesélés felé tolja a dramaturgia is az előadást – dramaturg: Perczel Enikő –, helyenként túl szellősre, lassúra engedve az események folyását.
Nem bírja el ugyanis ezt a megoldást a főszereplő Sipos Vera-Schmied Zoltán kettős. Nem tartanak ki eléggé. Sipos láthatóan igen nagy energiát mozgat meg az előadás során, rendkívül igyekszik, de ez az igyekezet csak az marad, néha erősen túlzó, már-már civil érzést kelt a színpadon, mozdulatai, reakciói időnként teátrálisan eltúlzottak. Schmied Zoltán pedig nem tud eléggé rossz lenni; szó se róla, Alfréd nem rossz, ő nem látja be, hogy nem cselekszik helyesen, elkényeztetett nagymamakedvenceként egyszerűen önző, de ezt valahogy a színész nem tudja hitelesen eladni, mintha a mélyén lenne valami jó, pedig semmi ilyesmiről nincs, nem lehet szó. Hozzájuk képest a mellékszereplők nagy része sokkal kiforrottabb, és ez a kontraszt sajnos túl erős. Básti Juli alakítása ugyan ujjgyakorlat, amiből tisztán érezhető, hogy rendkívül mélyen ismeri a csalódott, megalázkodott, életvidámságát kétségbeesetten megtartani igyekvő, de magával és keserűségével szembenézni nem kívánó Valéria trafikosnőt. Szarvas József egyszerűen, puritán módon adja át Oszkár egydimenziós életét. A játékboltos beteges lustaságát, rigolyáit és jellemfejlődését ezzel szemben színesen ábrázolja Hollósi Frigyes. Jól építette fel figuráját az alte schöne Zeiten romjain éldegélő Kapitány – Trokán Péter –, a részegen magának kommandírozó, Hitlert bálványozó Erik – Bródy Norbert. Egy-egy elrontott életet és egy-egy sorsot épít fel néhány jelenetében a kitörésre képtelen anyaként Csoma Judit és a hidegszívű gyilkos nagymama keményen megrázó alakjában nagyszerű Molnár Piroska.
A Mesél a bécsi erdő jó előadás lenne, ha összeállna, de sajnos az önmagukban tényleg élvezetes játékok valahogy mégsem áll össze eggyé. Az együttdolgozás és -gondolkodás hiánya érezhető a produkción, ami az utolsó tíz perc miatt mégis kihagyhatatlanná teszi magát. Az előadás készítői sem tanultak a darab szereplőitől: a jó szándék kevés, sőt, ha kéretlen, akár tönkre is tehet mindent. Utóbbi szerencsére nem sikerül, de az előadás nagy része tét nélküli mese, nem színház. Kár érte.
Update: a 2008/09. évadtól Sipos Verát Stork Natasa, Schmied Zoltánt Szabó Kimmel Tamás, Trokán Pétert Mertz Tibor, Bródy Norbertet Orth Péter, Horváth Ákost Makranczi Zalán, Marton Róbertet Földi Ádám, Pásztor Edinát Mészáros Piroska, Ujlaky Lászlót Gazsó György, Papp Zoltánt Sinkó László váltja a szerepében.