Tánc, zene, bohócok, emberek, állatok, szerelem, bizalomjáték. Ezt mind láthatják a Merlin és a Közép-Európa Táncszínház Carneval-ján. Duda Éva koreográfiája ajándék a Közép-Európa Táncszínház huszadik születésnapjára, ami néha ugyan kicsit hangos, kicsit furcsa, kicsit feszült, de végtére aranyos és szerethető.
A Merlin nagy színpadán létrejövő táncos kavalkádról nem könnyű írni, hisz nem egészen tánc, de nem is egészen színház, de végiggondolva talán mégis inkább egy kicsit tánc (sőt helyenként akrobatika), mint színház. A majd másfél óra alatt tizenhárom, alapvetően különálló szkeccset láthatunk. A jelenetek egymásutánja igazán nem ad ki történetet, a közös itt a szereplő táncosok személyében van, akik időről időre más-más alakban, szerepben jelennek meg. Ez azonban mégsem teljesen igaz, ugyanis egyetlen páros, a kezdő bohócok, több jelenetben is visszatérnek és ezek a momentumok össze is fűződnek egyetlen történetté. Ez egy szerelem kialakulása, majd beteljesülése. A többi rész azonban tartalmilag nem tűnik összefüggőnek, inkább önálló gyakorlatok összevágásának egy estényi műsorra. A színlap összegzése ugyan azt mondja, hogy az előadás az átváltozásról szól, emberi és állati arcainkról, szélsőségekről, de az előadásban nem érezhető annyira egy ilyenfajta tudatos koncepció. Ami az egyes színek mindegyikében megvan, az leginkább talán az emberek közti kapcsolat, vonzás és taszítás ábrázolása különböző formában.
Eleinte az előadásban érezhető volt a feszültség, a táncosok minden mozdulatra nagyon odafigyeltek, ami a befogadást is feszültebbé és ezáltal nehezebbé tette, de aztán fokozatosan oldódott a társaság, felszabadultabbá, jókedvűvé vált az előadás. A megfelelő befogadást azonban a technika is sokszor hátráltatta, ugyanis több helyen olyan hangos volt a zene, hogy a magas és mély hangok már bántották a fület. A rendezés, illetve koreográfia szempontjából az egyes jelenetekben vannak homályos, néha nem egészen érthető tárgyak, emberek, azonban ez az előadás egészét tekintve nem okoz nagy gondot. Az egyetlen zavaró megoldás, hogy minden egyes rész után teljes sötétség lesz, majd gyors átrendezés után folytatják. Ettől szaggatottá válik az előadás, a nézők mindig kizökkennek. Ha lehet, talán szerencsésebb beépíteni az átrendezést a koreográfiába.
Minden apró zökkenő ellenére az előadás egyre csak fejlődik, míg végül egy kellemes, szerető darabbá válik. Különösen szerettem a bohócpáros visszatérő, néha kicsit incselkedő, hülyéskedő jeleneteit, amelyek fémjelezték az egész előadás alapvetően vidám, optimista hangulatát. A záró jelenettel, amelyben az eddig említett páros bábokként irányítja a többi táncost, új és inkább vicces, mint komoly értelmezést kaphat az egész előadás: életünket lehet, hogy bohócruhába öltözött hipnotizőrők irányítják? Nem hiszem, de sosem lehet tudni. Ha az a pár kezdeti hiba és főleg az izgalom elmúlik, akkor maradéktalanul szórakoztató estével örvendeztethet meg minket a csapat.