Igen szuggesztív színpadként hatalmas fekete felhőkarcolószerű monstrum tornyosul előttünk, melyenek gigantikus dupla tolóajtóival határolt környezetében bontakozik ki az érzelmi túlfűtöttségtől pattanásig feszült trónörökös kálváriája tiltott mód szeretett mostohaanyjával, és testvérként tisztelt barátjával, aki igazi udvari cselszövőkavalkádot penderít a királyfidrámából. Már csak az volt a kérdés, hogy Alföldi Róbert hogyan birkózik meg Schiller szövegével, amely a szentimentalizmus égisze alatt, az ezerhétszázas évek végén született.
Erre a kérdésre sajnos eléggé nehezen cizellálható válasz adható: sehogy. Schiller kétségtelen művészi értékkel bíró textusa (Vas István fordítása) a színpadon (ebben a verzióban) egész egyszerűen halott, és nem csak a stílusa (melyre azt hiszem joggal lehet mondani, hogy terjengős), hanem a mai nyelvezettől teljesen eltérő nyelvhasználata miatt is, amely percek alatt egyszerűen fizikailag fárasztja le a nézőt. Ehhez a kvázi idegen szöveghez párosul a gyors szövegfolyam, és az alig észrevehető dramaturgiai munka (dramaturg: Vörös Róbert), amellyel végeláthatatlan dialógusok sora kezdheti el önálló pályafutását a színpadon. Lehet bármilyen forma, és bármennyire erős színészi játék, ez a mennyiség, úgy gondolom, csak néhány „kiválasztottnak” követhető, pedig ez egy tipikus „ki, kivel, mikor, hogyan, hányszor és miért” típusú szappanopera estében, amely túl akar mutatni szappanoperai keretein, kifejezetten zavaró.
Alföldi most is, mint legtöbb rendezésében (akár első filmjére, a Nyugalomra, akár a Shopping and fuckingra, az Ahogy tesszükre vagy a Tartuffe-re gondolunk) elsősorban érzelmi viszonyokat, motivációs láncokat és emberi kapcsolatokat kutat és elemez a történeten keresztül, ami ebben a konstellációban valóban másodrendű, inkább dramaturgiai segédeszköz, semmint alkotói iránytű. A Don Carlos történetben is elsősorban azt a kérdést feszegeti a rendező, hogy valódi érzelmek vagy csak az unalom és apja iránti gyűlölete vezérli a túlhevült főhőst, és hogy szánt szándékkal választott-e elérhetetlen célt, vagy valóban csak a szívnek engedelmeskedett. Mi az erősebb: a szerelem vagy a barátság, és ez utóbbinak mi a feladata, miben rejlik az ereje és honnét fakad? Ez két olyan témakör, ami mindenkit kénytelen-kelletlen mélyen érint, és amire kérdések és válaszlehetőségek is adva vannak az előadásban, csak éppen mind szinte láthatatlanná válik a betűrengeteg sűrűjében.
Ezen a színészek sem tudnak sokat változtatni. Makranczi Zalán Don Carlos szerepében egy ultraromantikus félőrült hősszerelmest alakít, kinek személyiségéből mindenek előtt az önsajnálat domborodik ki, és csak azután kapnak szerepet elnyűhetetlen vágyai, melyek inkább ágyékból, semmint szívből fakadnak (erre utal a rendező által végig hangsúlyozott testiség), ami Tompos Kátya (a Királynő) dekorativitását elnézve nem is meglepő, és igaz, ami igaz, a királynő esetlenségében és folyamatos halk jajveszékelésében nem is nagyon találni semmi egyéb vonzót. Ilyés Róbert Posa márkija már nem ennyire egyértelműen motivált, mert gyakorlatilag nem tudunk meg semmit arról, hogy miért e nagy szeretet Don Carlos iránt (mármint azon kívül, hogy együtt nőttek fel), és pont ezért nehezen eldönthető, hogy valóban nagyon közeli baráti szeretetről vagy valami egyébről is szó van-e, minden esetre halála kiöli Don Carlosból az addig csillapíthatatlan testi vágyat. Seress Zoltán, Gados Béla, Kálid Artúr és Varga Anikó is hozzák a kötelezőt, de ez az este nem rajtuk múlt.
Az előadásban olykor-olykor felsejlett, hogy amit látunk, azt ne vegyük komolyan, hiszen ebben a formában ma már nem is vehető komolyan. Erre utal minden modernizmus a ruháktól a projektoron át egészen a már méltatott díszletig (Menczel Róbert), és ezt erősítették azok az üdítően ható összekacsintások is a nézővel, amik időközönként megjelentek a színpadon. Ha ezt a vonalat sikerült volna végigvinni az előadáson, és sikerült volna megtalálni a szöveg és a tartalom közötti egyensúlyt, akkor biztos vagyok benne, hogy ez egy életerős darab és tomboló siker lett volna. De nem lett az.