A Faust alapvetően egy félresiklott életű, reménytelen és boldogtalan középkorú ember mély és szövevényes kalandozásáról szól, Balázs Zoltán pedig a Budapest Bábszínház előadásában tovább tágítja a mű értelmezését. Megtalálta azt, ami közös felnőttben és tinédzserben. Ez pedig a lehetőségtől való félelem és az elszalasztott lehetőségek utáni kesergés. Messzebbről szemlélve: az alapprobléma az, hogy képtelenek vagyunk választani. Az előadás ezeket összefonva hozott létre egy apokaliptikus metró-purgatóriumként induló gyerekkori amorf lázálmot, amely még egy időtlenített ógörög világot is bejár, gyurmaszörnyekkel ölelve. Egy látszólag rendkívül bonyolult tér- és időutazás ez, amelyben a mélység mellett rengeteg szellemes poén is helyet kap.
Faust előtt megjelenik Mephistopheles, aki kicsikar az épp kesergő és boldogtalan férfiból egy üzletet: ha lesz egy tiszta, őszinte és boldog pillanata, akkor az övé a lelke. Annak érdekében, hogy az ördög legyőzze Faustot, mindent bevet: elviszi a múltba kiszemeltjét, hogy az élet minden gyönyörével megismertesse. Így érkezünk a dráma szerinti középkorba, de valójában mégiscsak a jelen ez, pár mulatozó emberrel. Mindeközben fokozatosan vegyül el Goethe eredetije Zsótér Sándor dramaturg asszociációiban. Megjelenik az Anyák képe, mint emberi belső, a titokzatos tudatalatti, felidéződnek az Illiászból pillanatok, amelyek míg Oidipusz parafrázisba csapnak át, cikáznak a színpadon a különböző rajzfilmekre és Dalí-festményekre emlékeztető vízi és szárazföldi bogarak, szörnyek, mitológiai lények, mállott, szétfolyt és abszurdabbnál abszurdabb figurák. Ám visszatérünk az alaptörténethez, és megjelenik a szerelem Margit képében, egy gyönyörű és tiszta lány, akit Mefisztó segítségével sikerül is elcsábítani, majd ezzel a lendülettel pottyan elő az utazás sűrűjében Szép Heléna is, mintegy allegóriaként. Balázs Zoltán költői képei a jelenben, egy rendkívül civil és intim pillanatban végződnek, ahol Faust elmondja, miért is ment bele az ördöggel kötött üzletbe, belátja hibáit, tévedését, de már késő. Hiszen azok emberi életbe kerültek.
Az antik kort és a felvilágosodásból származott gondolatokat az önreflexív és önértelmező rendezés fűzi egybe. Míg Faust története, ami rendszerint a metróban zajlódik, a felszínt, addig a szivárványpompában fénylő háttér előtt kibontakozó kalandok a belső eseményeket jelenítik meg, egyfajta párhuzamos szerkesztést képezve ezzel, de a képlet nem ilyen egyszerű, hiszen nem egyszer folynak egybe – gondolok itt Helénára, ahogyan Faust hajkurássza, vagy arra, amikor az ördög megjelenik a mítoszokban is. Ezt mélyítik tovább a miniemberként megjelenő bábfigurák – Faust, Mefisztó, Margit alteregói ők – akik azt az általános gondolatot konkretizálják, hogy sosem azt tesszük, ami látszik, tetteinket évezredekre visszanyúló szorongások, frusztráltságok motiválják; felszínes, kicsinyes és öncélú játékokat űzünk. Sokszor rejtik a főbb szereplők valódi szándékukat ezekbe a bábokba, akik fejformájukkal egy-egy lényegi jellemvonást ragadnak ki az általuk szimbolizált karakterből (fekete fejű, sokszemű ördög, nyújtott arcú Faust). Gombár Judit bábjai tökéletesen illeszkednek a koncepcióba: a kisemberek szürreálist és reálist hordoznak magukban, míg az utazásban megjelenő különféle szörnyek, ízeltlábúak már belső szörnyeinket és félelmeinket érzékeltetik, nyújtott, csavaros és elképzelhetetlenül amorf alakjaikkal. Illetve persze, hogy elképzelhetőek: valahol bent, mélyen, valamiféle álomban, de ez már a végelszámolás víziója, ahogyan az indulókép öreg Faustja is jelzi.
A három főbb szerepet (Faust, Mefisztó, Margit) mindig két színész játssza. Míg az első a jelenlegi, épp aktuális fizikai és lelkiállapotát hordozza, addig a másik mélységben és jellemben bontja ki azt. Így indul Faust szövegileg harmincévesként, de Erdős István alakításában egy öreg és megtört ember ő, aki az utolsó ítéletet várja, és így válik Ács Norbert alakításában szenvedélyessé, energikussá, kíváncsivá és önértelmezővé, amolyan „klasszikus” drámai hőssé. Hasonlóképpen lesz vad és számító az ő jellemzésében Mefisztó, akit Pethő Gergő visz el a sötét mélységekbe, rideg belsővel felruházva az ördögöt, míg a természetes gesztusok és a mai üzletemberekre emlékeztető külső már végtelen síkot nyit meg az értelmezések előtt, hogy tulajdonképpen ki is ez az ördög. Karádi Bori adja a fiatal, gyönyörű és szűzi Margitot, míg Blasek Gyöngyi már a belső megfontoltságot és az igaz szerelmet emeli ki a karakterből. Szakály Márta Helénája nem pusztán szatirikus megjelenítése a görög szépségnek, hanem ugyancsak a valódi tartalom kiemelése: ebben az ép testben elhalt a lélek. A bábokban pedig egyszerűen remekelnek a színészek. Kiemelendő Tatai Zsolt pálcikaember-hangja, de nem csak a hang, hanem a mozgása és látványa is elképesztő ennek a szeretkezés közben előbukkanó furcsa DNS-kivonatnak. Profán és meglepetésszerű humorral bánnak a két elmosódott arcú, babaalakú vak bölccsel, ugráltatják a torz sziréneket, tornáztatják az amazonokat, a végletekig túloznak minden, amúgy is eltúlzott bábot. Egyedül az róható fel néha a színészeknek, hogy nem egyszer beszélnek annyira halkan, hogy annak minden tartalma kizárólag az ő titkukat képezi, de ezt ellensúlyozza, hogy szinte maradéktalanul képesek végig feszesek maradni, és távolsággal kezelni az előadást, aminek köszönhetően mi, nézők, kénytelenek vagyunk belül átélni azt.
A látkép is a kettősséget erősíti: a metrókocsi belseje és a színes ég képe. Ebbe csúsznak vagy másznak bele, esetnek bukkannak a közepébe a szereplők, hol remegve és félve, hol pedig istenekként az égből, hol váratlan kellemetlenséggel egy-egy szék alól, vagy halálra ítélve tűnnek el a metró összetolódott falán... és még sorolhatnám a végtelenségig, ezek mind-mind kis gondolatok, kis kalandok, laza, megragadható asszociációs láncok a nézők számára.
Faustot az elején egy üzletembernek álcázott ördög támadta le, sok hasonló külsejű társa közül bukkanva elő az ajánlatával, amit a férfi elfogadott. Az út után visszaül ugyanabba a székbe, a mítikus kort idéző háttér elé, amellyel összemosódik a két idősík, mint test és lélek, tett és szándék. Aztán kifelé fordulva, egy intim pillanatban, Faust megvallja, hogy mindezt azért tette, hogy egy igaz és őszinte pillanatot találhasson az életben. Teljes elkeseredettségben, harminc évesen temette el magát, majd rá kellett jönnie, hogy annyi lehetőség közül ha csak egyet is megragad, nem ide jut. Az ördöggel kötött üzletet – miszerint amint megvan a boldogság pillanata, övé a lelke –, és vesztett; a lélek pedig ez esetben egy gyerek volt, maga a tisztaság. Vagyis hiába hajtjuk a tiszta pillanatot, vagy a társat – akit még ki is átkoznak értünk –, vagy a reményt, nem véve tudomást a körülményekről, ha közben félünk, és ezzel a nemtörődömséggel csírájában fojtjuk meg azt. Tudni kell élni a lehetőséggel, álmodni merni ébren, nem álomban azt játszani, hogy élek. Nem huppan az ölünkbe a megoldás, ahogyan az előadás értelmezése sem. De merni kell elkezdeni.