Balázs Zoltán rendezése a komoly felnőttlét erőfitogtatásaival kezdi történetét, ami szép lassan átcsap fogócskába, majd macska-egér játékba, hogy aztán a labda-tojások genezismetaforába váltsanak, és a szerelmi aktus beteljesedését követően demonstratíve – de nem sajnálkozva – kenődjön szét a komor, fekete falon (éljen a biztonságos szex!), amivel még nincs vége, úgyhogy rögtön lehet is visszamenni játszani, mert gyereknek lenni jó, és felnőttként sem lehetetlen.
A társulatból sugárzik, hogy jól érzik magukat, és örömmel játszanak főként egymásnak és egymással, néha gyerekesen, a világnak produkálva magukat, amely olyan intim atmoszférát kölcsönöz az előadásnak, amely könnyen magába szippantja a közönséget. Igaz, ehhez kétségtelenül szükséges a zenei anyag is, amely az egyes jelenetek „kibontakozó” fázisán jó segítség a nézői figyelem megtartásához, arról nem is beszélve, hogy tényleg jó zene a fináléhoz választott Bolero – meg az a néhány összeválogatott latin hangulatú intermezzo is, amely végigkíséri az estét. Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt, Simkó Katalin és Tompa Ádám végig figyelve egymásra pontos, és jól működő gépezetként működik együtt, miközben hatalmas fizikai és szellemi energiákat mozgatnak meg a színpadon.
Nem feltétlenül sodró, ámbár dinamikus és kétségkívül hangulatos előadás lett a Tojáséj, amely meglehetősen egyedi formáját nyújtja a nemesebb értelemben vett szórakoztatásnak, passzív játékra hívva a gyermekibb lelkű közönséget.