Van egy Lulu nevű lány, aki minden útjába eső pasas életét ilyen vagy olyan módon tönkreteszi, de aztán a végén jól megjárja. Ha röviden össze akarnánk foglalni, hogy miről szól Franz Wedekind drámája, és ezt a Pesti Színház előadása nyomán próbálnánk meg, a fenti mondatra jutnánk, de ezesetben rossz lóra teszünk. Ugyanis az előadás és a dráma köszönőviszonyban sincsenek egymással, itt bizony egy Eszenyi Enikő-show-t láthat a nagyérdemű, és kellett egy apropó erre, nem véljük tudni, miért éppen a Lulu lett ez.
Talán azért, mert bár korban meglehetősen mellélőtt a főszereplőválasztás, mégis sok lehetőséget ad neki, lehet benne kislány és vérbeli nő, szende szűz és szenvedő kurva, lehet díva és táncosnő, és mindez egyetlen este alatt. És tartalmilag ez ki is tölt egy estét, Eszenyit nézni tulajdonképpen kellemes, de hát talán ezúttal nem ezért jöttünk volna. Hiába rángat elő sokféle álarcot tényleg a kisujjából. Ebből nem jön ki sehogy sem az a színdarab, amelynek előadására összegyűlt a nép: mert csak az álarcok látszanak. Kiváló és teljes mértékben cserélhető díszletelemként funkcionálnak ehhez a játékhoz a színészek, de korántsem egységben: a bohózat regiszterében mamlasz férjet játszó Tahi Tóth László, a commedia dell'arte jegyében gonoszan harsány Tordy Géza és a bölcselkedő, hiperrealista drámában szereplő Kern András ugyan jól játszanak, de ugyanolyan szigetszerűek és összeegyeztethetetlenek, mint a történet elénk kerülő darabjai. Súlyosan aránytalan a két rész: még alig kezdődött el a produkció, amikor már szünet következik, a második etap alatt pedig olyan lassan telik az idő, hogy többször úgy kell noszogatni a másodpercmutatót, hogy ugorjon már egyet. S mindennek az az oka, hogy a jelenetek egyszerűen nem következnek egymásból, fontos jelzések maradnak ki, aminek okán nem vagyunk tisztában a darabbeli idővel, az ok-okozati láncolattal, azt pedig csak a felsőbb hatalmak bírják megmondani, hogy hogyan került a színpadra, és kicsoda egyáltalán Martha Geschwitz – az őt alakító Kiss Mari jelenléte súlyos és erős, de hogy a figura nem ebből az előadásból vezetődött le, az biztos. Nem jön létre semmi drámai tartalom, ezért inkább vicces – és nézővonzó szándékú –, mint komolyan vehető figyelmeztetés a „csak 16 éven felülieknek” restrikció. Kénytelenek vagyunk föltételezni, hogy a tiltás csak annak szól, hogy az illemet nem ismerő komolytalan ifjoncok esetleg élénk kacagásban törnének ki a stilizált nemiség, illetve a főszereplő által hordott, valóban nevetésre ingerlő, feleslegesen finomkodó hatást keltő gumimellek láttán. Lelki sokk (vö. katarzis) meg a fentiekben vázoltak miatt szimplán elképzelhetetlen.
Azonban nem lehet azt mondani, hogy pocsékba ment az esténk. Ugyanis az utolsó negyedórában megjelenik a színpadon Harkányi Endre (Jack), aki nem törődve azzal, hogy mi zajlott az eddig eltelt szakaszban, e rövid időben, a hirtelen méltó partnerre lelő Eszenyi közreműködésével, váratlanul valódi drámát teremt a színpadon. Minden tekintetben a nagy igazságtétel időszaka ez: Jack alakja és tragédiája Harkányi precíz és igen alaposan kidolgozott alakításának köszönhetően elhomályosítja Luluét és magát Lulut is. Színtiszta logikával felépített, valódi érzelmeket hozó, szikrázóan izgalmas befejezés, de ez sem tudja feledtetni, hogy az előtte lévő két órában egyszerűen nem történt semmi.
Pontjaink Harkányi Endrének szólnak. A pontok hiánya pedig az alkotóknak. ► (ugr)
