Egy méhkaptár, két „csavargószatyor”, tele kacatokkal, amik már senkinek sem kellettek, egy szemeteskuka, egy kabát és néhány kartonpapír. A díszlet- és jelmeztervezőnek, Orosz Klaudiának, és a rendezőnek, Novák Jánosnak ennyi kellék is elegendő egy megható, tanulságos és mégis mókás, napjainkban játszódó történet szívhez szóló elmeséléséhez. Egy csavargó jeleníti meg életének fordulópontjait 45 percben előttünk úgy, hogy minden fontos dolgot felépít miniatűrben a színpadon: a borotvából és a pöttyös csészéből gémeskút lesz, a tükörből tó, a vécépapírból fátyol, majd függöny, a gázfőzőből kandalló.
A csavargó, akinek nincs más tulajdona, csak két szatyra és egy méhkaptára az előadás elején a Szózatot szavalgatva hirtelen előbújik a kartondobozok alól, felteszi magának a szokásos reggeli kávéját és borotválkozáshoz készülődik. A közönségből egy kisgyermek szívesen a segítségére siet a tükör tartásában, beszélgetésbe elegyednek és kiderül, hogy a csavargó nem lakott mindig kartondobozokban, hanem volt egy tanyája vidéken (amit rögtön meg is épít a színpadon újságpapírból és fából), sok háziállattal (amik egyesével kerülnek elő szatyrából plüssállatok és műanyag játékok formájában), egy méhkaptárral (amit egy gyufásdoboz szimbolizál) és pár hektár földdel. Csak egy valami hiányzott az életéből: egy asszony, aki a társa és segítője a mindennapokban. Felvette hát a fekete öltönyét, és elment a városi diszkóba, ahol találkozott egy szép lánnyal, akit később eljegyzett, majd feleségül vett. Együtt éltek a tanyán, de életük csak akkor vált teljessé, mikor megszületett két fiuk és lányuk. Mindent meg akartak adni a gyermekeiknek, ezért kölcsönöket vettek föl, de végül annyira eladósodtak, hogy már nem bírták fizetni a kamatokat, ezért az asszonynak a háztartás vezetése és a gyerekek nevelése mellett munkát kellett vállalnia a városban. Nagyon belefáradt a sok teendőbe, az ingázásba a tanya és a város között, ezért felköltözött a munkahelyéhez közel, és nem tért vissza többé a családjához. A gazda, bár szomorú volt, ott voltak mellette a gyermekei, akik boldoggá tették, míg egy napon vissza nem tért a felesége és el nem vette őket tőle. A gazda elvesztette élete minden értelmét, és nem törődött már semmivel, eladta az állatait, kiszáradt a kútja, és végül még a háza is leégett, csak a méhkaptára maradt meg. Ekkor úgy döntött, hogy elmegy a városba és megpróbálja megkeresni a családját. Az elbábozott történet tehát visszatér önmagába, a jelenbe.
Interaktív az előadás, ezzel eléri, hogy a gyerekek végig érdeklődőek maradjanak; leköti a figyelmüket, mert ők is szerepelhetnek. Az állatok színpadra állítása során például utánozniuk kell az állathangokat, amit a csavargó fel is vesz egy diktafonnal és vissza is játssza nekik később. A gazda felesége és gyermekei a közönségben ülő gyerekekről lesznek elnevezve, így ők is belekerülnek a „mesébe”. A gyerekek romlatlan erkölcsi értékrendjére alapozva mindnyájukból intenzív érzelmeket, együttérzést, sajnálatot, örömöt, bánatot vált ki a történet.
A csavargót játszó Tóth József, szeretettel, türelemmel fordul a gyerekek felé, mint egy háromgyerekes családapa. Egyenrangú partnerként kezeli őket önmagával, ezzel felold bennük minden gátlást és közelebb hozza őket magához. Sokszor kell improvizálnia az előadás interaktív jellege miatt, de ez nem okoz számára semmiféle problémát, természetesen alkalmazkodik az adódó szituációkhoz.

Az előadás attól függetlenül, hogy gyerekeknek szól, a felnőttek számára is tanulságos lehet. Sok fontos problémát felvet, amiről rohanó világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni: megpróbálhatnánk a rossz dolgokra is úgy tekinteni, hogy biztos van bennük valami jó, csak meg kell találni, foglalkozhatnánk egymással, odafigyelhetnénk egymásra kicsit jobban, és ahelyett, hogy elhalmozzuk egymást ajándékokkal, leülhetnénk inkább beszélgetni vagy játszani.