A Szputnyik immár hagyományosnak tekinthető zsámbéki bemutatója ebben az évben Goldoni Terecske című bővérű commedia dell'artéja. A rendező, Kovács Dániel másodszor dolgozik a csapattal, de a társulattól megszokott naturalizmus ezúttal egy igen sekélyes tartalmat hordozó forma csupán, egy harsány, kitartott, szappanopera jellegű állókép.
Goldoni perpatvarkavalkádját ültette át a rendező valamely eldugott nyolcadik kerületi bérház udvarára, ahol a lelki és anyagi nyomorból valamint az egymásrautaltságból egy meglehetősen groteszk, gyűlölettel teli együttélési forma kerekedik ki, amelyből az intellektus az utolsó cseppig kiveszett. Sok lakásos társasház, az együttélés gyűlölete, a gyűlölet együttélése, a szerelem keresése: ezek vannak, a keresés szerelme – na ez az, ami nincs. Nem egyszerűen, hanem a keresés maga egy olyan mértékben szánalmas tevékenység amin csak tele pofával röhögni lehet. Röviden ekként lehet összefoglalni a mű értelmezését; a cselekményt (ki kivel?, ki hogyan?, ki mikor?, mit miért? stb.) azért nem érdemes részleteiben boncolgatni, mert az előadásból az derül ki, hogy egyetlen hajszálnyival több érdekesség nincs benne, mint a Família Kft. című méltán népszerű hungaroszitkom bármely szabadon választott epizódjában. Ez akkor is így van, ha az előadás által használt formanyelv nagyságrendekkel korszerűbb és élőbb, mint az említett telekomédiáé (bár a hasonlóság zavarba ejtő, amikor azt tapasztaljuk, hogy a Szputnyikos produkció résztvevői a komikus tetőpontokat ugyanúgy hangos kiabálással vélik érzékeltetni, mint ahogyan Szép anyuka csalogatta a konzervnevetést).
A szereplők ennek megfelelően a faéknél is egyszerűbb, de meglehetősen ismerős figurák, akik azonban a rendező keze alatt mindössze egy szűk társadalmi réteg reprezentatív közösségévé válnak októl és okozattól mentesen (hacsak az állóképet nem tekintjük okozatnak, amely azonban semmilyen reflexiót nem mutat a közösségen kívüli világgal, még azt sem, hogy nincs semmilyen viszonyban, a külvilág egész egyszerűen nem létezik). Azonban az ehhez találomra választott energikus, szappanoperaszerű forma nem több, mint önmaga: sem parodisztikus, sem szatirikus stílust nem tartalmaz, mindössze a gúny lelhető fel benne, amely gúny így egyben az előadásra is értelmezhető, és igazából annyiban különbözik a pellengérre állítottól, hogy ezt trendivé váló, alternatív eszközökkel, és nem ósdi mozgóképes technikákkal csinálta.
Az ebben a nyelvezetben pedig többnyire otthonosan mozgó színészgárda élvezetesen, de mindenféle árnyaltságtól mentesen hozta a figurákat: Orosz Ákos a fukszos, lendületes, túlmozgásos, dúvadkemény vadállatot, akinek amennyire hirtelen, annyira meglepő, Pető Kata az önsorsrontó, vagány, a maga elveszettségével kihívó telepszépét, Molnár Gusztáv pedig a haszonleső kívülálló veszélyes megjelenése és nemtörődöm félremondása között teremtett komikus ellentétet. Takács Nóra Diána féktelen energiával hangsúlyozza az ellenszenves piaci kofát, Jankovics Péter a csapongó szerelmest merev és zavart mozdulatokkal egyszerűsíti le a tétlenségig, Téby Zita túlzásokkal teszi romlottá szűzi melodrámahősnőjét, Koblicska Lőte deformált gesztusokkal pakol nem egy réteg port a régóta parlagon heverő anyára, és még sorolhatnánk. Mindenki elszántan, energiákat nem spórolva dolgozik, azonban egy közös bennük: a rendező nem használta ki a bennük rejlő lehetőségeket. Kovács Dániel, miközben csak felszínhelyzetbe hozza színészeit, kizárólag egydimenziós figurákat vár el tőlük, akikkel egyetlen célja, hogy bemutassa: mennyire szánalmasak, és a nézővel összekacsintó nevetésbe fogjon – elfelejtve, hogy ezeknek az embereknek okuk van arra, hogy olyanok, amilyenek.
Miareczky Edit szedett-vedett, turkálóból összevarrt, látványos, az előadás atmoszférájához tökéletesen passzoló jelmezeknek az egyetlen funkciója az, hogy a szereplőkről alkotott igen egyszerű rendezői értelmezést közvetítsék, és ne legyen kár értük, amikor a szereplők a mocsokban, a húgyban és a vérben fetrengenek. Hasonlóan szegényes és nyomorúságos a rendező által tervezett minimál teleplátkép, amely, asszimilálódva a térhez, kiválóan hungarizál. A kevés újdonsággal kecsegtető színpadi elemek közül mindössze egy-két odamondás, gesztus, illetve váratlan megoldás (pl. a lakomajelenethez behoznak egy lakókocsit) érheti meglepetésként az embert, ám ezek sem mutatnak túl önmagukon, csak technikák, ahogy az egész előadás is, és mint ilyen, meglehetősen művi. Még akkor is, ha elemeiben teljesen hétköznapi jelenségeket is megfigyelhetünk.
Akiben a stílus első pillanatban nem vált ki ellenszenvet, az valószínűleg nem fogja nehezen végigülni az előadást (sőt, végigkacaghatja a szereplők nyomorát), de így sem biztos, hogy hosszútávú nyomokat hagy benne. A produkció sok működő és látványos elemet tartalmaz, de rendszer – a miértek elhagyása miatt – nincs benne. A rendező nem kérdez, csak válaszol és mázol.