Bácskai Júlia érdekes, izgalmas és kockázatos feladat elé állítja előadásai alkalmával mind színészeit, mind nézőit, és ezzel párhuzamosan saját magát is. Az ő feladata kitalálni a témákat, elképzelni egy-egy jelenetet, egy-egy társadalmi problémát. Dramaturgra azonban nincs is szüksége, ugyanis színészeinek minden szava és mozdulata improvizáció, mindössze a történet fonalához kell alkalmazkodniuk. Ha ez még valaki számára nem lenne eléggé izgalmas, érdekes és kockázatos, akkor várja ki, míg a pszichológusnő egyszer csak megakasztja az előadás menetét, és megkéri a befogadókat, hogy váljanak szereplőkké, azaz osszák meg egymással, vele és a színészekkel gondolatainkat, tapasztalatainkat, érzéseinket a megjelenített témával kapcsolatosan. Persze, nem kötelező.
Az „egyszeri és megismételhetetlen” előadás, amely ezúttal a Merlin Színház stúdiójában kapott helyet, a Riszálom úgy is, úgyis címet kapta. „Beriszálni”: Bácskai Júlia szótárában azt jelenti, hogy hogyan, illetve hogyan nem prostituálódunk szellemileg életünk során, mennyire vagy mennyire nem élünk az adandó, esetleg erkölcsileg nem oly tiszta lehetőségekkel? Talán kicsit leegyszerűsítve: mi nekünk a fontosabb, a pénz vagy az erkölcsösség? Persze ez nem ennyire egyszerű, hiszen minden ember számára máshol van erkölcsösség és az erkölcstelenség határa. És mint ahogy azt valószínűleg mindannyian tapasztaltuk már, néha nem árt kompromisszumot kötni. Ez az élet rendje, és ha mindezt képesek vagyunk véghezvinni úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat, a számunkra fontos értékeket, akkor nyert ügyünk van.
Az előadás egy nehéz pénzügyi helyzetben lévő fiatal pár szárnypróbálgatásait jelenítette meg előttünk. A fiú tehetségtelen szobrászművész, a lányt azonban elvakítja a szerelem, és minden művét gyönyörűnek találja, támogatni akarja kedvesét, hogy nyugodtan alkothasson. Ezért elszegődik mindenféle munkahelyekre, ahol vagy belekényszerítik, vagy megvillantják előtte a csalás, a lopás, a sikkasztás lehetőségeit, amelyekkel ő nem akar élni. Ő csak dolgozni szeretne tisztességesen a pénzéért. Hogy aztán a világ tényleg ennyire sötét-e, azt mindenki döntse el maga a tapasztalatai alapján, mindenesetre ettől a túlzástól még érzékletesebbé és provokatívabbá válik a probléma.
Létay Dóra és Fenyő Iván játéka egymásra talált az előadásban. Amikor egyikük pár pillanatra leblokkolt, a másik gyorsan átvette a stafétát. Hihetetlenül nehéz feladatot vállaltak, hiszen jóformán semmi eszköz, semmi kapaszkodó nem állt rendelkezésükre, csak egymásra számíthattak. Ehhez még hozzácsatolandó, hogy a másfél óra alatt szinte folyamatosan színpadon voltak és amellett, hogy figyelniük kellett egymás reakcióit, közben már a következő mondaton kellett törniük a fejüket.
A tetőponton, amikor már majdnem a végéhez ér a történet, akkor szólalhat meg a néző. Ez pedig azt eredményezi, hogy jóformán mindenkiből kikívánkozik a benne felgyülemlett feszültség, és az emlékek, amelyek a példa hatására a fejébe tolulnak. Van is lehetőség elmondani véleményünket, vitatkozni egy kicsit, és megismerni a többiek gondolatait. Érdekes, hogy az emberek milyen könnyedén képesek megnyílni egymásnak, ha előtte elfelejtetik velük, hogy idegenek. Ezt éri el a közös színházi élmény, amitől kicsit ismerősöknek érezhetik egymást. Izgalmas, hogy nincs forgatókönyv, és minden az adott pillanatban dől el, és izgalmas, hogy bepillantást nyerhetünk mások életébe, illetve ezzel párhuzamosan honfitársaink helyzetébe. Persze kockázatos is, mert az emberek nagyon különbözőek, és sajnos nem mindenkinek tanították meg a másik véleményének tiszteletét. De a Pszichoszínházban lehet és érdemes gyakorolni.
Az írás a 2009. február 4-i előadás alapján készült.