Azt meg lehet tanulni középiskolában, hogy Szophoklész egy drámaíró zseni volt, és a Thébáról szóló trilógiája mély emberi, hitbéli, és állambéli kérdésekkel foglalkozik. De azt már csak nagyon ritkán tanítják - sajnos a színházakra is igaz ez -, hogy hogyan gondolkozzunk, hányféleképpen láthatunk egy műalkotást. Erről ad most példát a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadja, ahol igyekeztek a trilógia első két részésznek, az Oidipusz királynak és az Oidipusz Kolónoszbannak - egy-egy felvonásban - egy releváns értelmezését bemutatni.
A görög mítosz szerint Laiosz királyt az istenek átokkal sújtják, mert azonos nemű emberrel létesített testi kapcsolatot. A büntetés így szólt: ha fiúgyermeke születik, az a gyilkos lesz és felesége szeretője. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, két feltételt kellett teljesítenie: gyermeket nemzenie, aki még fiú is. Természetesen ez sikerült, ő volt Oidipusz, akit születésekor halálra ítéltek, de egy pásztor - akire a hóhér szerepét bízták - inkább egy barátjának adta. A fiú, sok évvel később megtudja mostohaszülei városában, hogy ő csak fogadott gyermek, amikor elmegy jósoltatni. Delphoiban közlik vele az átkot, erre elmenekül. Útközben véletlenül találkozik apja kocsijával, és sajátos körülmények között végez vele. Véletlenül épp Thébában lyukad ki, ahol feloldja a szfinx átkát és a város uralkodója lesz, s természetesen - a jóslat beteljesül: - elnyeri édesanyja kegyeit. Ezután játszódik az Oidipusz király, amikor az uralkodó elkezd nyomozni Laiosz gyilkosai után és felsejlik neki, hogy kicsoda is ő valójában.
A történetet áttekintve lehet azt gondolni, hogy Oidipusz igazából nem hibás, hisz csupán az apja átkát teljesítette be, ami azért így nem teljesen igaz. Elmenekül a városból, ahol nevelkedett, miután megtudja az átkot, holott azzal is tisztában van, hogy az ott élő szülei nem vér szerintiek. Utána még embert is öl, és egy idegen város idegen uralkodónőjét veszi el. Oidipusz bűne egy: vak volt. Már az első percekben rájöhetett volna mindenre - hiszen a történet szükségszerűen sokkal árnyaltabb e leiratnál -, hiszen minden tudása megvolt hozzá. Mégis megmakacsolta magát és elmenekült, nem próbált meg szembenézni magával, csak akkor, amikor már késő volt, és mindenhonnan üvöltött a megoldás: az apja gyilkosa és az anyja szeretője ő maga.
A Nemzeti Színházban ebből építkeztek az Oidipusz király színrevitelénél. Sopsits Árpád nem a közismert történetet árnyalta, nála sokkal inkább az út válik érdekessé, amin küzdelmesen halad végig, hogy végül felismerje helyzetét. Oidipusz az elkövetett tettekben nem volt bűnös, de ő azt hitte, hogy igen, mégis végigjárta az utat, és ragaszkodott a tisztánlátáshoz, így végül békében halt meg – bár a városfalakon kívül. Szép, ám kicsit naiv allegória ez: szembe kell tudnunk nézni magunkkal, akármilyen szörny is lakik ott bent – Oidipusznál nagyobb nem létezhet –, akármit követtünk is el, és akkor tisztán fogunk meghalni. Idealistának ható, de igaz gondolat ez, csak olyannyira idealistának ható, hogy „jóhiszeműsége” miatt inkább elvetjük, mit sem kipróbálnánk és úgy nyilatkoznánk róla.
A fentiekhez mérten László Zsolt Oidipusza önmarcangoló, agresszív, türelmetlen jellem. Hirtelensége miatt sokszor siklik el a megoldás felett, sokkal inkább akar a végére járni, mint valóban meglátni a megoldást. Mindezek felett László rendkívül természetesen is játssza ezt a szerepet: mártíromságig nyúló önsajnálata csupán egy percig hat idegennek a szájából, annyira testhezálló a karakter. Kulka János Kreónja nem változik, ám, ahogyan halad a történet, mégis másképp ítéljük meg: az elején jó barát, majd kétszínű, cinikus és végül ellenség. Ugyanazt játssza, de ez többféleképpen értelmezhető, csak nézőpontot kell váltani, ami a cselekmény előrehaladtával meg is történik. Sinkó László, mint a bölcs, vak, jós Teiresziász próbálja óvni Oidipuszt a nyomozástól. Ha úgy vesszük, ellenség, hiszen megakadályozza a „főhőst” – azért használom mindig idézőjelben, mert nem klasszikus hős –, hogy véghezvigye céljait, de ugyanakkor ezzel óvja. A saját szemszögéből igaza van, amit Sinkó játéka is igazol: ugyanabból a karakterből egyszerre megfontolt, bölcs ember, és eszét vesztett, már-már mániákus jós is. Mindezt egy könnyed geggel még árnyaltabbá teszik a készítők: a jós hajába egy virágot tűznek és szoknyát visel, ami minden percének és mondatának megkérdőjelezi a létjogosultságát. Udvaros Dorottya Iokasztéja elsőre vonzó Oidipusz szemszögéből, de a megvilágosodás felé haladva egyre inkább ellenszenvesebb lesz. Rátóti Zoltán karvezetője hideg fejjel segíti Oidipuszt a nyomozásban, Bodrogi Gyula hírnöke tökéletesen kitartott pár perces villanás: a kis szerephez legalább annyi viszonya volt, mintha főszerepet játszana. A második részben felbukkanó Szalay Mariann Antigonéja egyedi felfogás a mindenki által ismert nőről: sokkal inkább a nőiessége jelenik meg, mint az ő nevét címként viselő drámában megmutatkozó keménysége, kitartása és makacssága. Nem téves felfogás ez, hiszen az egy másik dráma, egy másik szélsőséges helyzet, ahol megmutatkozik milyen igazából Antigoné, ettől függetlenül az életben lehet egyszerű nő is, amit Szalay Mariann pontosan ábrázol.
Díszletként Antal Csaba egy fekete dobozt választott, melyet elől egy futószalag választ el a nézőktől – azon túl, hogy működés közben rendkívül zajos és zavaró, nagyon finom kép, amikor szállítja Oidipuszhoz az embereket. Ezen érkeznek a „messziről jött emberek”, míg hátul az épületen belül járkálnak a szereplők az első felvonásban. A másodikban a palota belső a képzeletünk által erdővé változik, ahová időközönként futószalagon érkezik a kar bölcsessége, könyvből olvasva, amolyan „sokat segítettél” módon. A jelmezek a történet és a helyszín ellen dolgoznak, mégis erősítve egymást. A ruhák modernek, és jellegzetesek, a második felvonásban szimbolikussá válnak (mindenki fehéret visel, kivételt képez Kreón fekete-fehér összeállítása, és Oidipusz fekete öltözéke). A „valóságot” a dialógusok alapján kell elképzelnünk, ami szükségszerűen az antik görög időket idézi, így finoman válik kortalanná a cselekmény. Gyönyörködtető, ám hatásvadász: egyszerre didaktikus és katartikus a zárókép: az izzókkal teletűzdelt fal egyszer csak felvillan, és Oidipusz besétál a vakítóan világos fehér kapun.
Hátrahagyva az örökségét: senki semmit nem kap belőle. Egyedül négy torz gyermeke marad utána, akik az anyjától vannak. Oidipusz, amit igazán hátrahagyhatott volna örökségül, az az, amit átélt, hogy nem adta fel az önelemzést. Életében vak volt, és mikor látni kezdett, már nem volt szüksége szemekre. De ez mind sírba szállt vele, és aki képes rá, kezdheti elölről.
